Máris, kedves, epekedel utánam?
Csak most hagytam el a szobát,
ahogy az éjszaka kócolta hajad,
úgy rád a Hold is önti mosolyát.

Amely rózsát vittem néked,
hanyagul tetted a vázába,
ők még mosolyogva néznek,
emlékeznek az éjszakára.

Nyári "ecsetszimfónia"

 Csodálva szemlélve hitetlenül nézet,
láthatár, felhőraj bíborszínben vérzett!
Csillogó tükörként valóságot vibrált,
tágra nyílt szemekkel ki nem hiszi mit lát.

 Finoman vöröslött rőt ritkult palástként,
átívelt a térben lehajolt a fákért.
Lombjukat simítja kósza pillanatért,
szellőként susogó levélkórus neszért.

Köszönöm Istenem, hogy eddig éltettél,
szerető családdal engem körülvettél.
Mindenem megvan magamnak nem kérek,
ha szükség van rá jobb egészséget.
 
Működik a világ egysége és harca,
kérem Istent, egyensúlyban tartsa.
Pusztító cunami, égető meleg,
másoknak ártó emberközegek.
 
Jóvá varázsolja őket, kérem Istent.

Piros pipacs a kedvenc virágom.
Vidám leszek ahányszor csak látom.
Új erőt kap az érzékeny lelkem.
Terveimet tettekkel követem.
 
Hevessége erős, ám mulandó.
Sok bimbó gyorsan nyílni akaró.
Ha egyiknek földre hull a szirma,
Másik szirmot bont, máris kinyílva.
 
Kísérői a búzatábláknak,
Életerőt így adnak egymásnak.

Te csókod íze mézédes,
szerelmed mégis kétséges,
nem vagy te már hozzám való,
mindig másra kacsingató.

Hát tudod mit? - táncolj mással,
ez utolsó tánc egymással.
Nem sajnállak, én küldelek,
a hű társak mind ilyenek.

Veszek magamnak új ruhát,
keresek magamnak új párt,
aki hűséges lesz hozzám,
magamért szeret igazán.

Bizony visszajössz még hozzám
Ha elmúlik a nyár
Rájössz csendben, fáj a magány
Visszatérsz szeretetet kérve
Én leszek csak szíved reménye....

De késő, nem találsz már
Eljött az ősz, elmúlt a nyár
Lehull a fákról a levél
Szélcsengőt csenget a szél

575575
Ahol a sziklák fölött a fény, kutatva,
simogatta a bokros lejtőit,
ott terelget tejfölös felhőket, s erőt.

fitogtat át a köveken orrom előtt.
A fűben bogár. Méltóságteljes idő.
Mozdulatlan, úgy várja a madár halált.

Minden attól függ, nézi-e a madarat
egy új vadász. Fölötte köröz.
Vár. Lecsapni kész. Arrébb pók legyet kötöz.

Napsütötte hőségben,
még falevél sem rezzen,
hűsöl ember és állat,
nincs hangja a madárnak.

Egyszer csak eső készül,
az égbolt elsötétül,
ember,állat megérzi,
fedezékét keresi.

Feszültség keletkezik,
szél és eső érkezik,
az eső máris zuhog,
villám felettünk csapkod.

Körülöttem sűrű erdő,
fái összeölelkezők,
védik egymást fagytól, széltől,
boldogok az öleléstől.
 
Erdőszéli tisztás szélén,
egyedül állok út mentén,
nincsen aki védjen engem,
párom kiszáradt mellőlem.
 
Fagyos szél cibálja testem,
sírok is ezért eleget,
hópelyhek az ágaimon,
édes teher vállaimon.
 

Estefelé sok szín keveredik,
Távoli tájon már feketedik.
De bíborvörös még az ég alja,
Fényével a vizet betakarja.
 
Felhők mögé halad a napsugár,
Víztükrén aranyhídon táncot jár.
Ladikommal épp arra haladok,
Ringatózva lassacskán andalgok.
 
Ringass, ringass ladikom a fényben,
Távozó napsugár sok szemében.

Veszprémben a rehab. szoba,
balra Vörös templom tornya,
közel Isteni segítség,
gyógyuláshoz hit, reménység.

Négyen vagyunk szobatársak,
Olgi, Helga, Vera, Márta,
ismerkedünk és mesélünk.
család, munka, betegségünk.

Itt vagyunk, de más a sorsunk,
gyógyít vidám kacagásunk.
Olgi csinos, tettekre kész,
Helga hozza a tablettjét.

Rakhatsz súlyt óra
mutatóra az megáll,
idő tovább megy.
      "
Múltnak asztalán
mindenkinek van helye,
holnap kétséges.
     "
Léphetsz te hátra,
de az idő előre
fog úgy is menni.
     "
Mindenkinek kell,
hogy osztályozzon mást, így
érdekes meglásd.
     "
Vélemény néha

Másnak a mása nem vagyok,
saját szárnyammal szárnyalok,
igaz néha kurtítják röptömet,
vagy gáncsolják lépteimet.

Önteltség parazsát taposom,
szállnék boldogan szabadon,
gondolatok fortyogó üstjéből,
pokol őrjítő tűzétől,
sivatagnak homokdűnéiből,
kiválasztom a nekem tetsző szavakat,
így adom nyelved alá szavamat.