Amikor már halkul hangod,
Valami szorítja torkod.
Emberek elől menekülsz,
Tóparti mólóra kiülsz.

Földi életünket új járvány sújtja,
Természetellenes világ bomlik.
Isteni fény a segítségét nyújtja,
Belső fényünk hozzá kapcsolódik.

Felejteni akarod kedves arcát, de úgy érzed nem tudod,
hallod még a csendes hangját, őrzöd még a virágot.
Oly nehéz is elengedni, akit egykor szerettél,
talán tényleg nem is ment el, talán még itt keresgél.
Keresi még az életet, a porladó embertestét,

barátságos vagyok, de olykor csökönyös
az emberekkel sosem vagyok közönyös
nehéz súlyt cipelni, ha kéred, sem fogok
és ha nem tetszel, akkor köpök és rúgok
húst nem eszem, csak mindig zöld növényeket
füvet, cserjét, zuzmót és friss leveleket

Fényparipák hullámok hátán,
Ontják a meleget prüsszögve.
Megpihennek víztükör ágyán,
Ha parti sziklához ütköznek.

Egyetlen közös utódotokként
Egy dolgom maradt még
A folyamatos emlékezés Tirátok.

Gyönyörű az élet és megélhetem,
Ha mindenben a jót, szépet meglelem.
Nap az arany, állandó fény hordozója,
Megállok, karom kitárom hosszan,
Meleg szeretetet sugároz szívembe.
Szomjazom emberi kivetülésre.
Esélyem van, a szép szó, cselekedet,

/Édes hazám Magyarország/

Egy ajtó előttem nyitva,
egy ablak, a múltat mutatja,
része volt régi életemnek,
egy pillanatra belenézek.

Ősök álma volt a kis ház,
minden zuga, a pince és padlás,
nekem játszóterem udvara,
mászóka a dió, a szilvafa.

Országok zuhannak omlatag halomba,
egy vész tartja véres pallosát nyakunkra,
lángol Líbia, Szíria és Ukrajna.
Permanens hazudnak mind a Pátriárkák,
a valót sötét gyilkos tárnák zárják,
fejünkre omlott a szép, reneszánsz árkád.
A múlt század bűnös volt, sokat vétkezett,

A parti kövek oldalát
hullámok simítják,
mint selymes női kéz,
finoman dajkálják.

Kedvesen csacsognak,
csobbannak rajta,
kövek moha takaróját,
buborék borítja.

Apró halak ugrálnak,
hátán egy hullámnak,
alábukva eltűnnek,
köztük bújócskáznak.

Ahogy egymással bánunk, és magunkkal elbánunk

Vándor évek keresztútjait jártam,
napsütésben, esőben és sárban,
szekérponyva takarta a hátam,
míg igáslovam volt egyetlen társam.

Kis családom, poronty és az asszony,
szolid pereputty, tetszik ez a garzon,
esténként kuporodva, de ébren alszom,
reggelente patakban mosakszom.

Olyan a szemem, mint vak sasé –
vénülő, kopott pasasé…

Olyan a szívem, mint a pumpa –
még szív, s lök, de semmi pompa…