Szentpétery Ildikó Szigi festményéhez

Feladtad a leckét egykor jó anyám,
holtadban is csüngök minden egy szaván
szeretetednek, nem hagyom a porban
kedves képed emléktől jóllakottan,
hangod, mosolyod rábízom a szélre,
tőled vagyok, zubog testemnek vére,
erre a világra te szólítottál,
majd eltűntél végleg egy szakadéknál,
porontyként sírtam utánad eleget,

Még itt az őszi napsütés,
Langymelege felüdülés.
Hallom a tücsök még zenél,
Harmat szárad cilinderén.
Hangját viszi az őszi szél,
Virágzó rétnek hinti szét.
Virágszirmok illatoznak,
Méhecskéket ide csalnak.
Milyen csodás e pillanat,
Hamarosan elillanhat.

2017.10.26.

Egy szép napnak néztünk elé,
Majd amikor megszülettél,
Az egész család oly boldog,
Gólya végre fiút hozott.
 
Mikor láttam a mosolyod,
Tudtam sok örömöt hozol.
Érzelmi kötődésed nagy,
Lényed szeretet nyomot hagy.
 
Sok játékos évet éltél,
Legó sakk amit szerettél.
Majd mindig csak matekoztál.

Itt az ideje, ima nemzetünkért

/Mindszenty József bíboros:
„Ha lesz egy millió imádkozó magyar
Nem féltem a nemzetet”/

/1956.emlékére/
A Pesti Srácról még nem írtam én
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén
Ki repített benzines palackot nagy erővel
Tankok repültek tűzet okádó csővel
Egy Pesti Srácot ismertem én
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén
Alig volt tizenkét esztendős
Reggel még élt,este már hős

Nevem Eszterke, itt állok a réten,
Üveggyöngy lapul két kezecskémben.
A napfényben oly villámlón csillognak,
Ragyognak arcomra, simogatnak.
 
A szél ott lapul a fűzfabokorban,
Fent a felhők épp megálltak sorban.
A falevelek még meg sem rezzennek,
Pedig ágain madarak ülnek.
 
Villanó gyöngyszemek azt súgják,  kérjek,

egy kicsi, tüskés sündisznócska
útnak indult a nagyvilágba
hitte,  ő nem jöhet zavarba
ha bátran sétál az avarba'

de történt valami, s megijedt
egy sündisznócska hozzálépett
csodálta fényes kis tüskéit
pisze orrát, kis gombszemeit

Ó én édes hazám hányszor vívtad harcodat?
Hányszor hoztak fiaik érted áldozatokat?
Hányszor támadt ellened vad ellenség?
Áldoztad hiába hősök szent életét.

Gyászol a lélek, gyászol a magyar,
Nemzeti zászlónk félárbocot takar.
Lengeti őt a vad nyugati szél,
A hősökről síró fájdalom beszél.

L elkem most bánatot ére Z
E lmúlik  ha szól a zen E

Te verőfényes októberi Budapest
Ereidben lüktet az ország,
Láncait ledobva vonul a diákság,
Éljen a Szabadság"!
Ezer torok kiált.
Tömeg egyre dagad,
Fojtott keserűség fakad,
Nincs megállás, nincs kegyelem,
Mint kiáradt folyó! 
Dördül a tank és a golyó!
Jaj, ki most a tömeg elé áll!
Lesöpri azt biztos halál,

1956.október 23. emlékére

Ott állt a téren. Dermedt tekintete,
a visszatükröződés. Járom cipeléstől
ordít a nép: dönteni kell! Terror emlék!
A szobor ledőlt. Mint hiénák a vadra,
darabolták az alkotást. Elindult a nép,
hogy újra levehesse a szörnyű igáját.

Jobb és baloldal, pártburzsoázia
nagyjai gyertek közéjük, és közénk,
üljetek vonatra, rázós buszokra,
ne viszály hozzatok, de reményt és fényt.
Szerencsejáték, ki hová született,
az élet nem más, mint végzetes lutri,
sokaknak sovány az egy havi kereset,
egyiknek palota, másiknak putri.
 Zárjátok be a parlament ajtaját,

leszállt az est, és te még ébren vagy
már nem bánod a múló perceket
érzed, a csalfa idő cserbenhagy
s az éj elfedi minden tervedet

rád telepszik a sötét, bús magány
a felhők fölött szunnyad már a nap
s míg a holnap számodra még talány
könnyes szemmel búcsúzik a tegnap

Ó ti ötvenhatos ifjú harcosok,
Kísért benneteket balsorsotok.
Igazság fegyverével kezetekben,
Lángoló szívvel utcaszegletben.