Egy fából fakadó sarjak törzse,
Összefonódnak lelkükkel örökre.

Kezeim közt szétfolynak az órák,
eltékozolt perceit rám-szórták,
az idő múlik folytatom utamat,
örömmel nyugtázom a napsugarat.

Reggeli keléssel mondom az imám,
remélem így lesz napom is vidám,
sejtem azt is akadnak majd gondok,
bánatot haragot lelkembe nem hordok.

Fák olyan magasra nyúlnak,
Hogy a fényhez eljussanak.
Ágaik a fényt keresve,
Mint a kígyó tekerednek..
 
Egymáson is általbújva,
Egyre magasabbra jutnak.
A tisztás feletti égbolt,
Ködpárával beárnyékolt.
 
Titokzatosak a fények,
Mintha áldásként jönnének.
E mesés erdő közepén,
Gyönyörű tisztásnak szélén.
 

Fénykép előtt ülök és emlékezem,
Újszülött gyermekem átölelem.
Szeme még becsukva, de már mosolyog,
Érzi szíve az enyémmel dobog.
 
Anyai méhem volt eddig otthona,
Férjemmel figyeltük hallgatózva.
Megéreztük kis szíve dobbanását,
Majd később lábacskái mozgását.
 
Étkezésemre mindig is figyeltem,

Átutazó vagy
velem együtt, értelmes
jeleket hagyok.

Lassan hűvös lesz az idő

Ó de kedvesek a hóvirág fejek,
Január közepén megjelennek.

Gyere velem kisgyermekem,
Legyünk mi fiúk kettesben.
Most csodás az őszi erdő,
Holnapra jön hideg eső.

Hosszú az út kicsi lábnak,
Háton viszlek a tisztásra.
Felkacag a kicsi Gergő,
Jaj de jó ma ő a nyerő.

Mikor a tisztáshoz érnek,
Nagy fa tövén megpihennek.
Ráülnek a nagykabátra,
Nyakkendőt kap a nyakába.

Ó - csak nem lázadsz te szennyvíz,
hisz a pocsolya is tisztább nálad, 
arra is képes, lehet állati itató,
sőt nevelhet benne békákat.

Ám a szennyvíz, méreggel teli fertő,
hiába tisztítás nincs benne varázserő,
de lázad és követel nevezzék őt víznek,
mert emberek sok mocskot belekevernek.

Szivárvány a földre szállott,
Őszben ringó zöld lombokra.
Varázsfénye úszó mámor,
Színezi nap ködfátyola.
 
Nyírfák törzse hófehéren,
Égbe nyúlnak oly magasba.
Lengnek sárga levélkéken,
A szellőlányok kacagva.

Rozsdabarna fakorona,
Sejtelmesen izeg-mozog.
Mókus ugrál ide-oda.
Mint a villám makkot oroz.

Szeretem a telet legjobban akkor,
Ha láthatom hópelyhek hullását.
Tenyeremet kinyitva alá tartom,
Megcsodálom azok szép formáját.
 
Mintha angyalkák csipkét vertek volna,
Szórják finoman, ringatózva száll,
Hótakaró lett egymásra omolva,
Mint tiszta lelkek, fehérlik a táj.
 
Erre jön egy lány fekete ruhában,

Egy csodás erdő közepén,
Erdei pataknak mentén,
Az aranyszínű napsugár,
Ragyogott egyik délután. 
 
Napsütötte selymes vízben,
Szerelmespár fürdött éppen.
Boldogságuk magasba szállt,
Addig tartott amíg a nyár.
 
Eljött az ősz és a vízen,
Vadkacsák úszkálnak bőszen.
Mindketten már mást szeretnek,

A farmosi domboldalban.
Sárga homokos talajban,
Szőlőtőkék sorakoznak,
Rajta érett fürtök lógnak.
 
Az egyik szüreti napon,
Lányok vidámak, de nagyon,
Fürtöket gyűjtik kosárba,
És zeng daluk a határban.
 
Itt vannak a kisgyerekek,
Egyik már szőlőt szemezget.
Másik nyúl a bokor alá,
Sok mogyoró szemet talál.

Meghívott engem a nagyi,
Jöttem hozzájuk nyaralni.
Anyu apu elengedett,

A holnapot alakítani csak szeretnéd,
ám nyugtával tudod meg annak sikerét,
holnap akkor is eljön ha nem is akarod,
akár megéled vagy sem a holnapot.

A nap végén mondj el majd egy imát,
pakold össze a tegnap holmiját,
fiatal vágj le lepedőakrobatikát,
de mint öreg győzd le a melankóliát.

…/1956.nov.4./

Én láttam elbukásod
Ó szent FORRADALOM!
Még fiatal voltam, de elmondhatom
Értettem minden jaj szavát
Láttam a menekülök áradatát
S láttam a szenvedő anyát, apát
Ki siratta távozó hős lányát, fiát

Óh, fellengzős, sistergő, komisszárok
tomboltatok folyvást, és röhögtetek,
a ruhánkon virsli és mustárfoltok,
ezt hozták nekünk a vörös ünnepek.
Elébünk állt a szilánkos aknazár,
ha reszketve hosszú utakra keltünk,
mert szegényes volt a keleti bazár,
vidám barakkban kapáltuk a telkünk.   
Szabadon várom az elsápadt napot,