Most nyílott ki a kiskapu,
nyikorogva jelezte,
akit olyan nagyon vártak,
itt van már a közelbe.

Pár lépés és érkezik,
a rég látott vendég,
szeretettel ölelgetik,
várja már az ebéd.

Mosolyogva ül asztalhoz,
fehér abrosz mellé,
amíg eszik nézelődik,
oly sok itt az emlék.

A nagymama tipeg-topog,
eteti, itatja,
minden egyes fordulónál,
fejét megsimítja.

Szeme párás ahogy nézi,
tele szeretettel,
nem kell a szó, nem is kérdi,
csak vár türelemmel.

Ebéd után rövid séta,
kicsi falun végig,
a nagyika olyan büszke,
hogy unokáját nézik.

Meg-megállnak beszélgetni,
ismerőssel, rokonnal,
pár fotót is készíteni,
gyerekkori baráttal.

Estefelé búcsúzkodnak,
gondosan még csomagol,
ebédről ami megmaradt,
kosárkába elpakol.

Visszarakja szekrényébe,
az ünnepi készletet,
előveszi fiókjából,
mind a régi képeket.

Nézegeti, simogatja,
néha meg is puszilja,
aztán kicsit gyűrödtebben,
mennek újra fiókba.

Lefekszik és azt álmodja,
végre eljött az a nap,
amikor a kisunoka,
mindörökké itt marad.