Édes kicsi lány,
mit vétett a babád?
-Nem vigyázott magára,
csokis lett a ruhája.
Popsiját jól kiporolom,
máskor jobban vigyázzon.
Apu is anyuval ezt tette,
mikor hazajött az este.
-Kedves agresszív apuka,
miért volt ilyen goromba?
-Este mikor jöttem haza,
nem volt készen a vacsora.
-Nézzen csak a kislányára,

Eljött hát a napja szeptember havának,
Még a nyár nem enged, melegek járnak.
Utolsó melege a nap sugarának,
Megmutatja, még van ereje a nyárnak.

„Vénasszonyok nyara”, azt mondják róla,
Szeptember eleje még a meleget adja.
De már kezdenek hűvös szelek járni,
Sárguló falevelek szépen lehullani.

Új évben a varázsló olyan kedves,
Arca oly mosolygós, köpenye selymes.
Pezsgős üvegét tartja a kezében,
Új évnek  jövője ragyog szemében.
 
Gyönyörű a Himnusz hangja, koccintunk,
Egymásnak Boldog Új évet kívánunk.
Tűzijátéknak ezernyi szín fénye,
Megható érzés, átléptünk új évbe.
 
Varázslónk kérdezi, no mit kívántok?

Álmatlan éjjeleken, paplan melegében,
a végtelen időnek, kopár mezejében,
gondolataim a sötét éjbe villantak,
reményeim olykor-olykor felcsillantak.

Te voltál kire gondolat emléke vetül,
álmaimba ott jártál olyan nesztelenül,
szavaid süket csöndben visszhangozva csengtek,
lépteid alatt szúette padlók reccsentek.

Aranyló ősz közeleg, s mögötte a nyár,
Mint fáradt vándor, csöndben pihenni készül.
Megtette a dolgát, megérlelt sok kalászt,
Ott hagyva tarlóját nagy, gyér örökségül.

Rozsdabarna kócos hajadba ujjaimat túrnám,
szerelemittas szavaimat a füledbe súgnám,
azok a barna szemeid vonzó édes mosolyod,
mond meg hova rejtetted szívedhez vezető kulcsod.

Öreg hársak alatt, sötét csendes utcán,
ha arra tévedek, rám tör a vágyhullám,
kéz a kézben lábunk lépte, arra poroszkált,
vezényszó nélkül, hirtelen sétánk megállt.

Forróvágyaink remegve előtörtek,
keresgélés nélkül ajkaink összeértek,
szíveink zakatolását, lombok hallották,
estnek fátylát felettünk, összehajtották.

Nem akarok mást mint a tejúton biciklizni,
kapura lőni a Holdat,
a csillagok dalát szélbe fonni
iránymutatónak.

Gondolatban a Szigetközben jártam,
Szép emlékeimre újra rátaláltam.
Csendesen andalgott a Duna medrében,
Partjain liliom, szeder virágzott kedvesen.

Erdő mélyén , fenyőfák tövében
Lila szirmaival nyílik a ciklámen
Tölgyek, fenyők alján
Csendben bólogatván

Fájdalmaidat magaddal vitted,
ám fájdalmakat hagytál mögötted,
a pincérköpenyt másra cserélted,
vajon mi lesz odafönn a tiszted.

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Virágoskert közepében,
virág voltál mindig nékem,
illatozó selymes rózsám,
szép virágú margarétám.

Ó ember, mikor térsz magadhoz?
Nem volt még az atom, a példa?
Egyre jobban irtod a természetet,
Az élet a Földön, a lét alapja.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Gyors röptű fecskemadár
Útra készül elmúlt a nyár
Tanítja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.