A lét nem más, mint álom az anyagban,
méltóbb élethez fejemen kalap van,
lehet, szürke, barna, mindig őszinte,
a fejembe csapom erre az őszre,
akár nemezből, vagy szelíd nyúlszőrből,
véd az ármányos, fejfájós szelektől,
néha nem emlékszem apró dolgokra,
nem teper le a fárad agy pánikja,
büszkén viselem, bár csak szolga vagyok,

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve
Az eső csak egyre esik
Mint, ha az égbolt a földre költözne
Nem ragyog már a nap, felhő eltüntette

Így merül belém az ősz ezer színpompája,
ahogy hullik rám a fák levett lombruhája,
zárjál karjaidba ott a parki fák alatt,
hol ruháddal együtt testem testedhez tapad.

Színes hullt lombokból vess puha ágyat,
vetkőzzük le gyorsan az álruhákat,
a valóság kövessen sosem az árnyad,
lelkedet szeretet járja ne a bűnbánat.

Áll még a ház, susognak ősfái a parknak,
ahonnan indult két gyermek, s maradt magyarnak,
áll még a ház, zárt udvarából hol a virág,
már két idősödő férfit körbefog álomvilág,
áll még a ház, kezeik között az érzésvilág.

sokszor mondtam magamban
sose bízz meg másokban
ne higgy az irigy, önző
és oly álnok szavakban

Peti majom fára mászott
fentről nézni a világot
fa tetején, jaj, megcsúszott
s a farkával kapaszkodott

Nap éltető erejére,
Gomolyfelhők vízcseppjére,
Természet frissen kivirul,
Tavaszi zsongás elindul.
 
Fák rügyei kipattannak,
Levelet csak később hoznak.
Kiskertemnek barackfája,
Rózsaszín minden virága.
 
Mintha koszorúslány lenne,
A festőt is megihlette.
Az ezernyi virág nevet,
Lefesti a festő ecset.
 

Békés az este csendes, a hold sarlója fényes.
Égbolt most csodásan kék, a csillagok festették.
Szikrázóan ragyognak, és szerenádot adnak.

Volt egy vitéz nagyon régen
Szolgált ő nagy seregében
De szíve nemes volt, s kegyes
Szegényekkel tettei emlékezetes

Szonett: l5o+n

Tisztelem ki keresi a szépet jót
kínlódva szenvedve és számkivetve
a  szegények közt  lelve a békére
amire a lélek mindig úgy vágyott

Félem ki hitében merev és konok
 vélt igazából semmit sem engedve
tüzeli magát bigott gaztettekre
mert a szíve mélyen megátalkodott.

Ragyog az ősz a nap fényében
Méltósággal andalog a Duna medrében
Színes ecsettel jár a napsugár
Levél hullik, szellő erre jár

Egy fából fakadó sarjak törzse,
Összefonódnak lelkükkel örökre.

Kezeim közt szétfolynak az órák,
eltékozolt perceit rám-szórták,
az idő múlik folytatom utamat,
örömmel nyugtázom a napsugarat.

Reggeli keléssel mondom az imám,
remélem így lesz napom is vidám,
sejtem azt is akadnak majd gondok,
bánatot haragot lelkembe nem hordok.

Fák olyan magasra nyúlnak,
Hogy a fényhez eljussanak.
Ágaik a fényt keresve,
Mint a kígyó tekerednek..
 
Egymáson is általbújva,
Egyre magasabbra jutnak.
A tisztás feletti égbolt,
Ködpárával beárnyékolt.
 
Titokzatosak a fények,
Mintha áldásként jönnének.
E mesés erdő közepén,
Gyönyörű tisztásnak szélén.
 

Fénykép előtt ülök és emlékezem,
Újszülött gyermekem átölelem.
Szeme még becsukva, de már mosolyog,
Érzi szíve az enyémmel dobog.
 
Anyai méhem volt eddig otthona,
Férjemmel figyeltük hallgatózva.
Megéreztük kis szíve dobbanását,
Majd később lábacskái mozgását.
 
Étkezésemre mindig is figyeltem,