Siratom a nyarat,
a napfényragyogást,
a vándormadarat,
őszi levélhullást,

jeges padon alvó,
reményvesztett embert,
kire a fagy rajzol
utolsó keresztet.

Siratom a hazát,
nagy Magyarországot,
minél gyönyörűbbet
ember még nem látott.

Siratom a népet,
megosztott egészet,
ki ősi átoktól
még máig sem védett.

Siratom a járványt,
a sok-sok beteget,
akiket a covid
odaátra vetett.

Siratom az árvát,
a megtört özvegyet,
lesz-e, kitől kapnak
ölelést, kenyeret?

Siratom azokat,
akik tönkrementek,
ki törődik velük,
elveszettek lesznek?

Siratom a beteg,
ágyát vesztetteket,
kiket kórházakból
sebtiben kitettek.

Siratom az orvost,
betegápolókat,
erőn felül küzdő
hivatástudókat,

gyógyszerészt, a mentőst,
a boltost, a péket,
kik azért dolgoznak,
hogy menjen az élet.

Siratom decembert,
a rég várt ünnepet,
szétszakadt családot,
online szeretetet.

Siratom az évet,
a gyötrő egészet,
amit hozott nekünk,
fájdalmas enyészet.

Könnyem már fogyóban,
az arcomra égett,
forrása elapadt,
fáradt, száraz lélek.

Összekulcsolt kézzel
a Teremtőt kérem,
hogy a nyugodt élet
hozzánk visszatérjen.