Reggel, míg főzöm fanyar feketémet, a világ szennyáradatát hallgatva ablakot nyitok a fénynek, a napnak, a vágynak.

Ha az ember valami jót cselekszik, mindig kinyílik lelkében egy virág. A legszebb, ami valaha létezett: a szeretet-virága. Láthatatlan, mégis láthatod. Ott ragyog a tekintetében, a mosolyában. Pontosan tudod, hogy a mosoly neked szól. Csakis neked! 

Bágyadt karjaival ölel át az őszi alkony amint a temetőbe lépek, s mint a sírok mellett a vén tölgyfák, akik csendesen lehelik barna csókjukat az emlékezésre, az elmúlásra, s Isten adta örök szeretetük lágyan ringatva hullatja apró makktermésüket a megfáradt leveleikkel együtt az élők megnyugtatására.

- Édes lányom, mit csinálsz? - szólított meg biciklizés közben az Úr nem meglepő közvetlen váratlanságával. Az Ő szobája a szívemben a Pillanat, ezért legtöbbször csak a Csönd nyelvén beszélgetünk egymással. 

Az én templomom a Természet...

Ha kilépek a szabadba, megcsap az ünneplőbe öltözött fák illata. Mintha hattyúdalukat játszanák. Színpompás ruhájukban búcsúznak az életet adó napfénytől, a szeretet melegétől, s reggelente ködpaplannal a vállukon takarják vetkőző testüket.

...a legkedvesebb házifeladatom...

Napok óta nem néztem a kis fára. Pedig minden reggel gyönyörködtem tavasszal az újabb és újabb hajtásaiban, ősszel a rőt és rozsdavörös színeiben. A legapróbb változásokat is észrevettem.

Jó véggel...

Nagyanyám emlékére

Már nem akarok semmit…

Csak nézni a naplementét. Magamba szívni a fáradt sugarak színét, az ezer színben pompázó ősz lágy muzsikáját, és hallgatni közben a csönd énekét. Látni, ahogy széttárja szárnyát a felröppenő madár, és érezni vele a mindenséget.

Nem tudtam, mit jelent boldognak lenni, de mikor szárnyak nélkül a fellegek fölé röpültem, vágyaktól megtisztult lebegő lelkem egy vég nélküli rezzenéstelen szerelmes ölelésben eggyé vált a Nappal.  

Oly lágyan és andalítóan ringott a kis vitorlás a vízen, éppen az aranyhídon át siklott kecsesen, amikor a jegenyefák halk zizegése árulkodni kezdett a közelgő szél érkezéséről. 

A víz felől enyhe, kesernyés illat áradt. A lótuszvirágok sárgán ingatták pici fejecskéjüket, a tündérrózsák szelíden nézték saját tükörképüket az éppen hogy csak hullámzó víztükörben.

- Rágyújthatok? - szólt kedvesen, és mikor a hang irányába fordultam, egy fénysugár finoman körbeölelt. Mosolyogtam. Tudtam, hogy Ő Isten egyik Angyala.

Vidám forgatag kellős közepén találkoztam  vele.  Magas volt, karcsú, sudár, mint a jegenye. Elém állt és így szólt:

-Kezd kicsit hűvös lenni, ideje lenne bemennünk. – mondtam, de te nem mozdultál.

-Hátrahajtott fejed, behunyt szemeid arról árulkodtak, hogy maradni szeretnél még. Itt a padon, a kertben, ahol olyan sokszor beszélgettünk.

Anik arak