Az ismerkedés

Magyar Nemzet napilap hirdetési rovata: Háztartási munkáért bentlakással keresünk megbízható személyt, tanár házaspár.

Tanárok? Fel kell hívjam őket. A tanárok talán letesznek valamiféle esküt, hogy aki tanulni akar, mindenképpen segítik. Mint az orvosok, akiknek esküt kell tenni Hippokratész szellemében. " Minden erőmmel és tehetségemmel megtartom kötelességeimet : tanáromat, akitől e tudományt tanultam, úgy fogom tisztelni, mint a szüleimet "
Jelentkeztem a hirdetésre, és elhívtak magukhoz megbeszélésre. Csupa izgalom lettem, azt sem tudom, hogyan kell elmenni hozzájuk, nem ismerem az utcákat, nem tudok közlekedni. Vettem egy térképet Budapest utca névjegyzékéről. Tudok térképet olvasni. A kiindulási ponttól a célig leszámoltam hány utca, skiccet készítettem és gyalogosan elindultam.  Sikeresen célba értem.  Egy középkorú házaspár és kamasz lányuk fogadott.
Nagyon kedves emberek, de kiderült, hogy hiába, mert én nem tudok, és  nem értek semmihez, még nagyon fiatal vagyok. Ők elfoglalt emberek, és fontos lenne nekik, hogy lakásuk rendben legyen, és ebéd legyen az asztalon, ha délben hazajönnek.  Az ötletet viszont, hogy tanulni szeretnék és ők ebben nekem biztosan segítenének, mint tanárok, nagyon díjazták. Úgy váltunk el egymástól, hogy megpróbálnak tenni valamit értem.
Két hétig minden nap vártam a telefont. Aztán feladtam...és akkor egyszerre csak megcsörrent, és engem kerestek, és azt mondta Vera néni, így hívták a tanárnőt, hogy eljönnék e még egyszer hozzájuk egy megbeszélésre. Repültem, bár csak egyszer láttam őket, az a lehetőség, hogy a holtpontról elindulhatok, cél felé...igencsak felvillanyozott. Az eltelt időszak alatt, megtervezték a nagytakarítást, mosást, Rózsika nénivel, a napi kistakarítást biztosan meg tudom csinálni, viszont ott a főzés ami nagy gondot jelent. Mégis mit tudnék megfőzni? Talán egy paprikás krumplit, egy rántott húst krumplival esetleg. Erre is volt egy megoldás, vesznek nekem egy szakácskönyvet, és abból meg kell tanuljak főzni. Ha nem értek valamit, telefonon fel kell hívjam Vera néni mamáját, és megkérdezni mit tegyek. Mivel nem vagyok komfortos, és másokat is be kell vonni a teendőkbe, ezért csak kevés pénzt tudnak nekem adni. Önző módon engem legjobban az érdekelt, hogyan fogok iskolába járni.  Majd segítenek, ne aggódjak ősztől esti tagozatos leszek valahol, az biztos.
Szombaton délután hozzájuk költöztem.  Kedves kis különszobát kaptam. És mégis elsírtam magam, a mamára gondoltam, az otthonra. Félelem volt bennem. Vasárnap reggel, hideg reggeli, forró teával, - ennek Frici bácsi volt a specialistája - ma ebéd nem lesz itthon, mert nincs, ezért délben majd elmegyünk a Fészekbe, addig pedig ismerkedünk egymással , beszélgetünk, a vasárnap a szieszta idő nálunk. Na ekkor derült ki, hogy kamaszlányuk Anna játszott döntő szerepet abban, hogy  mégis engem válasszanak a jelentkezők közül. Ő engem szeretne, és milyen jó lenne, ha együtt tanulnánk és sok helyre együtt mehetnénk.  Annával olyan mély barátságba kerültünk, hogy közös titkaink  lettek. 
 Egymást fiú névvel ruháztuk fel, Ő Rezső lett, én pedig Olivér, és ez , így van még ma is.. Elmondta nekem, hogy amikor először meglátott, elállt a lélegzete. Miért ? Megjelentél teddyber bundában, és körömcipőben, elegánsan, nekem pedig idős szüleimtől ilyesmi nem adatott meg.Azt gondoltam rögtön, hogy ha neked lehet, majd nekem is lehet. Lesz kire hivatkozni, ha kérek valamit a szüleimtől, hogy én is olyat szeretnék, mint Olivérnek van.A legaranyosabb az volt, amikor Vera néni  is Rezsőnek szólította a saját lányát  Ezen aztán együtt nevettünk.
 A Fészek vendéglőnél tartottunk. Nem tudtam milyen, hírét sem hallottam.
Amikor ide beléptem, akkor nekem maradt tátva a szám. Nemcsak azért, mert olyan fényűző, még színpad is volt, hanem mert annyi művész embert láttam közvetlen közelről.  Kiderült, hogy a Fészek  Club a művészek vendéglője,  szinészek, énekesek, az ebben a körben forgó emberek találkozó helye is, - ahol időnként fel is lépnek -, azért a színpad.  Eddigi életemben egyetlen egyszer voltam vendéglőben, Rimaszombatban, ahova szintén elvittek, így ez nekem akkora élmény volt, hogy hazamenetelünk után nem tudtam elaludni sem. Arra gondoltam, Istenem! milyen emberek közé kerültem, kik ők? a nevüket sem hallottam soha. És következett Olivér életének legtartalmasabb három és fél éve...