Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Határok 6.

Vajda Laci
Vajda Laci képe

 

 

 

 

     Zsóka és Lajcsi egy álomvilágban élt. Egy szép mesében, amit maguk találtak ki. Olyan jó volt álmodozni a jövőről, hogy nem is akarták elméjükbe engedni a külvilágot. Lajcsinak lassan lepergett a két hosszú év, és Zsóka szerelmes leveleinek köszönhetően nem is tűnt olyan rossznak.
    Zsóka is túltette magát azon, hogy nem lehet festőművész. Sikeres érettségi vizsgája után a városkában tevékenykedő építkezési szövetkezet könyvelője lett, és nagyon megkedvelte ezt a munkát is.
„Drága vőlegényem, ha jössz hozzám Keresztúrra, próbálj venni egy Magyar-Szlovák nyelvkönyvet és szótárat, hiszen tudod, hogy gyorsan meg kell tanulnom ezt a nyelvet.“ – ezzel a kéréssel fordult Lajcsihoz. Az eszébe sem jutott, hogy ez nagyon nehéz feladat. Lajcsi március 30-án szerelt le.  Első doga volt egy utazási irodánál megtudni, hogyan juthat el Székelykeresztúrra, és meg is vette a vonatjegyet, mert az első hosszú szabadot, amelyik május 9-én lesz, már Zsókáéknál, és Zsókával akarta tölteni.
    Zsóka meg leírta a Balt-Orient expressz minden állomását. Így lélekben ő is Lajcsival utazott, és Segesvár állomásán várta, hogy autóbuszra szállva együtt tegyék meg az utolsó kilométereket.
   Az autóbusz elhaladt a segesvári csatatér helyszíne mellett, és Lajcsi azt próbálta elképzelni, hol is volt Petőfi Sándor, mikor a kozák pikák átszúrták mellét. Valahogy Székelykeresztúr egész valójával Petőfire emlékeztette. Itt volt a híres körtefa, ahol állítólag a költő utolsó verssorait írta. Még egy szimbolikus sírhalom is emlékeztetett Petőfi Sándorra.
    Zsóka vidáman mutatta be szülővárosát Lajcsinak, aki úgy tett, mintha figyelne. Közben meg szorongva várt arra, hogy találkozzon Zsóka nénivel. Persze, hogy semmi gubanc nem történt, hiszen Zsóka néni is tapasztalta, hogy Lajcsi intelligens, rendes fiú. Éppen ettől tartott. Egyre jobban félt attól, hogy a fiatalok, akik még csak „levélben“ szerették egymást, elválaszthatatlanok lesznek.
   Egy dolog azomban mégis történt. A fiatalok nem is figyeltek arra, hogy már a Segesvári állomásról követi őket egy bajuszos, középkorú férfi, aki szintén a Balt-Orient expresszvonatról szállt le. Igaz, hogy Csehszlovákia is szocialista ország volt, de a XX. század 70-es éveiben már azért annyira keményen senkit nem figyeltek, mint Romániában.
    Lajcsinak eszébe sem jutott volna, hogy a Securitate embere az, aki figyeli őt, mert Romániában minden külföldi, és minden székely-magyar gyanús és politikailag megbízhatatlan elemnek számít. Szerencsére, Zsóka néni nem a fiatal szerelmesek rózsaszínű szemüvegével nézte a világot, és mikor valamiért kiment a házuk elé, nem kerülte el figyelmét a sarkon tébláboló idegen, aki éppen egy „Milicia“ autóba szállt be.
  - Gyerekek, sajnos Lajcsi nem maradhat nálunk! - jelentette ki, mikor az udvarról visszatért, és elmagyarázta a fiataloknak a kint látottakat.
   Zsóka szomorúan és beletörődően megértette, hiszen tudta, hogy milyen a helyzet ebben az országban. De Lajcsi még olyanról nem is hallott, hogy magánlakásban senki nem fogadhat vendégeket, családoknál idegenek nem aludhatnak, csak a közvetlen családtagok. Ezek után nagyon nyomott lett a hangulat. Megebédeltek, és elmentek a milicia helyi irodájába, hogy bejelentsék, Lajcsi meglátogatta őket, és a közeli szállóban fog tartózkodni éjszaka.
   A fiú ezt sehogyan sem tudta megérteni, de azért próbálta jól érezni magát, és nem mutatni csalódását. Nem is volt ez olyan nehéz, hiszen az erdei sétájuk közben sokszor elkalandoztak Zsóka nénitől  (hogy virágot szedjenek). Persze, a virág csak ürügy volt, hiszen életükben először csókolóztak. A csodálatos pillanatok varázsa feledtette Lajcsival a csalódását, hogy nem töltheti családi körben az estét.
   A szoba teljesen lestrapált volt, és bizony az ágynemű tisztasága is elég kétséges volt. De nem tehetett mást, próbált aludni. Egy kicsit el is szundított, de már fél nyolckor Zsókáéknál volt. Reggeli után Zsóka néni leült beszélgetni a fiatalokkal.
- Tudom gyerekek, nagyon szeretitek egymást, és ha te Lajcsi szintén Romániában élnél, semmi kifogásom sem lenne, hiszen látom, hogy intelligens, rendes fiú vagy. De tegnap tapasztalhattátok, hogy a román hatóságoknak lesz ehhez egy-két szavuk. Még fiatalok vagytok. Elhiszem, hogy el sem tudjátok képzelni, hogy megszakítsátok kapcsolatotokat, de a józan ész ezt diktálja.
   A fiatalok úgy ültek, egymás kezét szorongatva, mintha leforrázták volna őket.
  - Anyukám, én nagyon szeretem Lajcsit, és a közös boldogságunkért minden nehézséget vállalok - próbált ellenkezni Zsóka, és Lajcsi is hangoztatta, hogy azért náluk más a helyzet, és ott akarnak letelepedni.
  - Azt szívesen elhiszem, hogy más a helyzet - helyeselt Zsóka néni -, de miből fogtok élni, hiszen tudom, hogy egy fizetésből nagyon nehéz lesz, Zsóka pedig egy szláv nyelvet sem beszél, ezért munkát biztosan nem kap. Legalábbis a képesítéséhez megfelelő munkát. Ha meg Te Lajcsi jönnél Romániába, még rosszabb lenne a helyzetetek. Mivel mindketten politikailag gyanús elemnek számítanátok, még azt is megszabnák, hol telepedjetek le, és milyen munkát vállaljatok. Kibírja ezt a tortúrát a szerelmetek? Nem fogjátok majd átkozni azt a pillanatot, mikor megismerkedtetek?
   Persze, mindketten esküdöztek, hogy az ő szerelmük mindent kibír, hiszen a két év katonaidő is milyen nagy próbatétel volt, mégis egyre erősödött szerelmük.
Zsóka néni szomorú szemekkel nézte a két görcsösen egymásba kapaszkodó fiatalt. Ők is csak most szembesültek azzal, hogy a szerelem, és később az igazi élet nem csak álmodozásból, és most már ölelésből és csókokból tevődik össze...

   Este még bizakodva, szerelmesen búcsúztak egymástól, mikor a fiú felült a Budapest felé közlekedő gyorsvonatra, de már mindkettő fejében ott dolgozott a kétely. Lajcsinak annyival könnyebb dolga volt, hogy otthon a szülei nem is nagyon kérdezősködtek. Megelégedtek azzal, hogy a fiukat Zsóka néni szívesen fogadta, és hogy nagyon jól érezte magát Székelykeresztúron. Zsókának sokkal nehezebb dolga volt. Az anyukája naponta könyörgött neki, gondolkodjon ezen a kapcsolaton. Zsóka ugyan kitartott Lajcsi mellett, de pár nap múlva Zsóka néni megkapta a vízumot, hogy Londonba utazzon a bátyjához, aki még a háború előtt odatelepült, és Londonból azt írta Zsókának, hogyha nem szakít Lajcsival, haza sem utazik. Nagyon jól tudta, hogy ez zsarolás, és a szíve szakadt meg, mikor ezt megtette, de meg akarta menteni lányát a szenvedéstől, és még nagyobb csalódástól. Pedig legszívesebben magát köpte volna szembe.
   Zsóka jó pár éjszakát sírt, a munkában is úgy nézett ki, mint egy alvajáró, de a végén megírta élete talán legszomorúbb levelét. Mikor ezt Lajcsi elolvasta, azonnal az utazási irodába akart menni, hogy vonatjegyet vegyen, és elutazzon Székelykeresztúrra. Nem megváltoztatni akarta Zsóka elhatározását, de úgy gondolta, joga van arra, hogy Zsóka a szemébe mondja, hogy szakít vele. Szerencsére volt egy egész éjszakája, hogy ezt átgondolja. Talán százszor is átolvasta Zsóka szenvedő szavait: „Drágám, nagyon szeretlek, és örökké szeretni foglak, de soha nem lehetünk házastársak. Nem hiszem, hogy valaha leszek még szerelmes, de ez a mi sorsunk. Köztünk két határ van, ezt sajnos nem tudjuk leküzdeni.“
   Lajcsi Zsókának nem írt más választ, mint Vajda János: Az üstökös című versét. Mindketten úgy gondolták, ezzel vége. Lassan belenyugodnak a megváltoztathatatlanba, és megpróbálnak új kapcsolatot teremteni, de bizony ez nem ment olyan könnyen. Minden új ismeretségben egymást keresték. Négy évig leveleztek még, négy évig próbáltak elszakadni egymástól hasztalan. A végén Lajcsi válaszolt egy társkereső apróhirdetésre, és egy hónapon belül házas lett, amit meg is írt Zsókának. Erre ő, talán truccból egy hónapra rá férjhez ment.
   Mégis győztek a határok...
   Harminc évvel később egy idősödő úr sétálgatott egy öt év körüli kisfiúval a Gellérthegy egyik szállodája előtt, és magyarázta a fiúcskának:
   - Látod Lajcsika, ebben a szállodában látta meg nagyapa harminc évvel ezelőtt az üstököst...
   Mellettük egy kis csoport nézelődött. Talán család lehetett. Egy barna hajú, erős dioptriás szemüveget viselő, talán az ötvenes éveit taposó hölgy lépett ki a csoportból, és odament az unokájával sétálgató úrhoz.
   - Lajcsi, emlékszel még rám...?
   Még az unoka is a nénire nézett, aki átölelte a nagypapáját.
   - Látod, Lajcsi, én voltam az üstökösöd, és most mindketten siralomházi lelkek lettünk. Sajnos, erősebbek voltak a határok mint mi.

Vége.

Rovatok: 
Irodalom