Azt a húsz évet szerettem
meg benned, mit megéltél,
mitől szeretésre értél.
   Akkor úgy tűnt: hihetetlen,
de szólt az első pillanat:
nekem mindig húsz éves maradsz!

Rájöttem, hogy ellenedre élek,
mint viszketeg, vöröslő fekélyek
testhajlatban létre kélnek.

Számolgatom a kőkeresztek
húsába vágott számokon:
meddig bírta a görbe testet
megőrizni e száz rokon?

Máról holnapra élek,
napról hónapra – félek,
mert isten a kereset,
s én keveset keresek.

                      Kozma Huba tanáromnak

Kedves Szüleim ti ott a túlvilágon!
Megvolt, hát megtörtént a másik temetés.
Még nem pattant rügy a sírok közti fákon,
s a rigók füttyéből sem szólt meglepetés –
a feketerigók koporsókísérők,
röppenve idézik meg a nagy Ítélőt…

Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent gyászolókat.

Élményem a létezés!
Nem sok ez, de nem kevés -
alvás, ivás és evés…

Ez a nyár is tovaszáll,
mint madárfütty a szélben,
s álmodunk új tavaszról
a hideg novemberben.

Borongós nap volt ma, de száraz és a szél is épp, hogy csak fújdogált.
Elhatároztam, hogy megpermetezem a fáimat.
Szert kerestem, lemosó permethez a kerti kamrában, s találtam - igaz sok éve lejárt a mandátuma, de megmaradt a sárgás színe és a kénes szaga.

Ha egyszer elrúgtad magad
          a fészektől,
ne nézz hátra, mert visszazuhansz,
s vissza nem vesz, mi kitagad:
          a tám megdől,
s örök kételyek között suhansz.

Nem mondhatok le semmiről, mi engem illet –
jogokról, kötelességekről – emberileg!
Nem dobhatok el egyetlen „ámen”-t
se, ha nem is Istennek szánom,
még ha hitem ráment
is valahol a vámon,
legalább az ünnep megmaradt.
Lelkem, az ezerszer megmarott,

Volt csupa-fény, boldog öröklét –
köd fala rejti a bestia álmot.
Rázza feléd minden az öklét,
nem szabad újra az útra találnod!

„Bocsáss meg! – szólt a Fiú ott
az orgonabokorhoz –
a kedvesem kér virágodból.”
S telt karral a kertből kifutott,
a megtépett bozontos
ágak könnyeztek a bánattól.

Ma sem ér a létem túl sokat,
gondoljak akár okosakat:
glédába gyűlnek haszontalan
pazarolt erők és hontalan

Nekem nem jutott se föld, se kert –
elkönyvelem e kétes sikert,
mert éljek meg bármennyi vihart,
e juss mellettem végig kitart.

   2019. február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján temettük el Apámat Kiskunhalason. Nem is tudom, mit gondoljak erről a véletlen egybeesésről?

           Hát nem: csakis az igazat!

Drága Apám!