Nem mondhatok le semmiről, mi engem illet –
jogokról, kötelességekről – emberileg!
Nem dobhatok el egyetlen „ámen”-t
se, ha nem is Istennek szánom,
még ha hitem ráment
is valahol a vámon,
legalább az ünnep megmaradt.
Lelkem, az ezerszer megmarott,
önsebeit nyalogatja a csendben.
Megmérettem száz hamis mérlegen,
áthörögtem magam a mérgeken,
s most mégis kívül vagyok a renden.

Hazavisz az út, mint régen,
ha nagyot estem kint a jégen
és sírva pihentem Anyám vállán –
kiegyenlítetlen mennyi számlám:
a jókért se adtam,
s bíz adós maradtam
veszteségeimért,
de mit a Sors kimért,
azt a márvány-rideg jussot
őrzöm hunyorgó szemem mögött,
mint templomkert a tömjénfüstöt,
mint tenyérlyukat a Krisztusok.

Elmúltak a virágos álmok,
séták a gyerekkor mezején,
s mind gyakrabban integetnek álnok
hamistudatok a ködből felém.
Homályból homályba visz az út,
a kettő között a viadukt
ívén lépdelek egyre
szeméthegyről szeméthegyre.

De végül nekem is drága lesz az élmény:
távlatok és mélység, dús sötét és gyér fény,
valahogy egy ízzé, színné
válnak, mint nagy olvasztóban
hajdani lények sejtje lobban
vasat maró izzó szénné,
vagy rettentő helyszűkében
csillámló gyémántszemmé.

Biztosabb vagyok a véletlennél…
Nem kapnak hirtelen szökésen,
de mindig ott leszek, hol várnak,
egyszer bornak, máskor épp pohárnak,
és azt tudom, hogy szüretre szüret
jön, s míg tart a vajúdó szünet,
egy-egy dalra kap a lélek hegedűse,
hogy a homályt minél messzebb űzze…

1985. április 25. Cs.T.