Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes
Soltész Irén
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Szindbád Békéscsabán

Csorbatibi
Csorbatibi képe

   2019. február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján temettük el Apámat Kiskunhalason. Nem is tudom, mit gondoljak erről a véletlen egybeesésről?
   Gondolhatom azt, hogy e napon hurcolták el az oroszok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát – hát az apám is kovács volt és e napon vitte át Nergál, a sumérok gonosz istene  a lelkét a túlvilágra, mert éppen most telt le az a 200 éves ciklus, amikor ő bosszút állni fellátogat az alvilágból a felszínre. Aztán gondolhatom azt is, hogy mivel apám zsigerileg gyűlölte a kommunizmust és mindazokat, akik azt a rendszert létrehozták, fönntartották és haszonélvezői voltak, hát úgy intézte, hogy ő is mintegy áldozata lett ennek a vérrezsimnek, hisz évtizedeken át üldözték őt, mert szabad akart és tudott is maradni egész életén át.
   Nem tudom, de érzem, hogy nem véletlenül alakult úgy, hogy e napon kerüljön sor földi maradványainak az elhantolására. Úgy búcsúztam el tőle, ahogy még kevesen tettek ilyet - a fiú felsorolja az apa vele és anyjával szemben elkövetett brutalitásait, hogy levele végén megbocsássa bűneit. Mert isteni beavatkozásként élte meg a halál előtti napon történteket – amikor a már tíz napja értelem nélkül a kórházi ágyán fekvő apja fél órára öntudatra ébredt, s biccentéssel, szemkontaktussal kommunikálni tudott a fiával, aki megetette, megitatta, majd apa-fiú búcsú keretében kezet fogtak: köszöntötték egymást a béke jelével…
   A levél felkerült a világhálóra, egy közösségi oldalra, mert úgy gondoltam, hogy nekem tanúkra van szükségem, akikkel tudatom a halál előtti nap drámai eseményeit és azt, hogy a 60 éve szakadatlanul tartó per emberi megoldást nyert – Apám lelkében békével távozott a föld alá és én, a fia békére leltem itt a földön.
   Aztán közelről kaptam mély ütést ezért a tettemért, mondván: az emberek nem teregetik ki a családi szennyest, nem teszik közszemlére – és ebből egy új per tüze lobbant lángra, ami ki tudja meddig fogja égetni már eddig is csonkig égett gyertyalelkemet?
   A temetés utáni nap felszíni, családi pokla elől este hosszan bolyongtam Békéscsaba sötét utcáin. A férfibánat mindig gyalog jár… A lélek jó szóra, megértésre éhezik, a test minőségi táplálékra. Békéscsaba főterén egy épületben, a FIUME Szálló éttermében vacsoráztam. Kitűnő borjúpörkölthöz volt szerencsém, amihez ecetes almapaprikát rendeltem.
   Mind az italos, mind az ételes pincér igen fiatalkorú férfiember volt. A teremben félhomály, a falon bekeretezve a Himnusz és külön a Szózat első verssora. Otthontalannak éreztem magam, és közben mégis otthon voltam – otthon, a Magyar Hazában. Megkérdeztem az ételest - aki jóval testesebb volt a társánál és láthatóan idősebb is, gyakorlottabb – hogy ugyan látta-e valaha is a Szindbád c. filmet, mert ha igen, hát ajánlja fiatal kollégája figyelmébe, mert pincér-szakmailag is sokat lehet abból a filmből tanulni. Mondta, hogy sajnos nem ismeri a filmet. Beszélgettünk még egy kicsit, amíg a frissen kifőtt és tálalt borjúpörkölt kipárolgása kezdte betölteni a közeli teret.
   Kérdeztem, hogy ismeri-e Krúdy Gyula nevét, aki a film alapjául szolgáló regényt írta? Hát valamire emlékszik a középiskolai irodalomórákon hallottakból.
   És Latinovits Zoltán, Dayka Margit neve mond-e valamit? Talán Latinovits mintha ismerős lett volna a számára. Segítettem neki: Bujtor István volt az egyik féltestvére. Nem reagált, csak nézett rám. No, akkor úgy mondom, hogy Pogány Madonna, Kern Adrással. Ez hatott, hát persze hogy azt filmet látta. Na és Frenreisz Károly, a másik féltestvér ismerős-e? Skorpió zenekar?
Nem, nem…
   Az a világ már csak bennem él, a mai fiatal magyarok a múlt ismerete nélkül fürkészik a jövőjüket – láthatóan arról sincs semmilyen elképzelésük.
Felhívtam a balatonfüredi barátomat, miközben ettem a borjúpörköltet.
   Egy napon születtünk: 1958. július 4-én: a híres Függetlenség Napján. Egy században szolgáltunk Kiskőrösön (Petőfi – egyik – szülővárosában) a tüzéreknél. Három üteget tett ki az akkori (1976-77) egyetemi előfelvételis csapat. Mi Gyurival egy ütegbe kerültünk és mindketten írnokok lettünk már az első napon – őt az ütegparancsnok, engem Gyuri jelölt ki, rámutatással. És ez meghatározta a sorsunkat a mai napig.
   Éppen mostanság olvasom kisebb megszakításokkal Ottlik Gézától az Iskola a határon c. regényt. Micsoda pitiáner politikai hasznot húzott ebből a regényből a kommunista rendszer: hivatkozni lehetett vele a Horthy-rezsim embertelenségére. Mocskok! Hát a mi katonaéletünk a Kádár-érában egy szemernyit se különbözött attól, ahogy Medve, Gereben, Szeredy és Bébé élték a könyv szerinti életüket. Gyurinak bevillant valami, amikor a borjúpörkölt illatát megérezte a telefonon át… Erdélyben, Székelyudvarhelyen ettünk együtt utoljára borjúpörköltet. Nem emlékeztem rá. Hát amikor Farkaslaka előtt, azon a nyaktörő úton kitörött a WARTBURG kormányváltója a helyéről és másnap bevontattuk az autót Udvarhelyre, ott egy ezermester – szigorúan zárt kapuk mögött (hisz ez úgy 1979-80 tájékán történt, a Szeku szeme mindent látott, a füle mindent hallott) – megbütykölte a sebváltót. Valami fanyeles reszelőt illesztett elég aprólékos küzdelem árán az eredeti váltó helyére. Telt-múlt az idő és a székely család úgy döntött, hogy méltó módon megvendégeli a Székelyföldön „hajótörést” szenvedett magyarországi testvéreit. Csak éppen egy borjút áldoztak föl értünk és kínáltak meg soha nem feledhető kedvességgel a belőle készült pörköltből. És én mégis elfeledtem. Hát persze, mert az én eszem ott járt Farkaslakán, Tamási Áron szülőfalujában, ahol aznap reggel még Tamási Gáspár bácsi kínálgatott bennünket jóféle szilvóriummal, Erzsike húga pedig pogácsával…
   Elfogyasztottam a borjúpörköltet. Annak rendje-módja szerint párba fektettem a kést-villát, a tányért határozott mozdulattal kitettem az asztal szélére. A fiatalabb pincér ugrott is már, hogy elvigye – megdicsértem neki az ételt és kértem, továbbítsa ezt a szakács felé.
Hirtelen úgy éreztem, hogy abban a filmben vagyok és én alakítom Szindbád szerepét. Különös érzés volt. Már a szóhasználat és a beszédtechnika is alakulni akart a számon, olyan Latinovits-módra. Jött a másik pincér, mert intettem, hogy főzhetik a számlát is már.
   Hát Szindbád lettem és majdnem úgy kérdeztem rá:
- Vendelin fiam! Ugyan tippelje már meg a koromat – vajon hány éves lehetek így apám temetése után egy nappal és a házasságom megingásának napján?
Bazsalygott és vizslatott. Hát biztosan az a félhomály vezethette félre:
- Olyan apukám korú lehet az úr, 1968-as? Megköszöntem neki a tévedését – éppen tíz évet tagadott le a valódi koromból.
- Tudja meg, hogy én sokat teszek azért, hogy mások is ekkorát tévedjenek a koromat illetően.
Mert pl. csupa ilyen tápláló étellel élek, mint ez a borjúpörkölt volt és edzem magam, nem fogyasztok szénhidrátot, soha nem dohányoztam, és Szindbáddal ellentétben mértékkel iszom, a nőknek meg már nem hagyom, hogy leszívják az életerőmet…
És aztán bolyongtam tovább az éjszakában. Engem nem lovak vittek holt részegen a kocsiderékban hemperegve, mint Szindbádot. Gyalog mentem, mert siettem és mert gyalogolni jó. Olyan házak előtt lépdeltem el, amelyeket én terveztem tavaly, tíz, vagy harminc évvel ezelőtt.
   Megértettem a bolyongásom üzenetét: otthon voltam az utcán is, miközben kivert kutyának és otthontalannak éreztem magam – Békéscsaba az én városom, ezt a kapcsot föl nem oldja már senki, csak majd valamikor egy bombázás, vagy az enyészet.
   Még megnéztem a korcsolyapályát, hogy csúszkálnak fiatalok és idősek a műjégen. Megittam egy ágyas birs pálinkát és egy kis üveg sört. Közben ismét eszembe jutott a film, a jelenet, amint Latinovits Zoltán és Nagy Anna szélcsendes időben egy tó tükörsima jegén ölelkezve korcsolyáznak…
   És akkor belém hasított egy éles félelem…Haza kellene menni, későre jár. És úgy éreztem, hogy nem merem megtenni, mert otthon az apám vár rám, aki kegyetlenül meg fog engem verni, mert megírtam a családi életünkről az igazságot és azt megmutattam az ismerőseimnek, hogy tanúi legyenek a megbocsájtásomnak…

Békéscsaba, 2019.02.27.     Csorba Tibor

Rovatok: 
Egyéb