Tüzesen ragyog a nyári nap korongja
Ő itt az úr,sugarait ontja
Néma csend a pusztító melegben
Falevél sincs,ami rebbenne

Viharok tépték, árvizek mosták.
Néha felhasadt, máskor elázott
a házasságunk. Kezeink fogták,
ha szökött volna, s szívünk, ha fázott,

Szikrázva az éjjel,
lángot vetve fénnyel,
homályt pislog, tétováz.
Lidérc lázban izzik,

Még kicsinyke legényke voltam, amikor nagypapám mesélte ezt a történetet.

A remény delejezi e percemet,
őszöm jövendő tavasszal hiteget,
ez a félárnyék nem lehet végzetem,
a múlt burka olvad lassan szívemen.

Harangoznak a templomban
Misére szólít a harang hangja
Elmegyek én beülök az első padba
Könyörgök a jó Istenhez fohászkodva

Erzsi, tizenhat éves kora óta reménykedik,
huszonöt éve vár szüntelen, és egyre nyugtalanabb.
Háromszáz vágyott reménye, ígérgetése
űz vele tréfát, és Erzsi minden hónapban

Megállok, s elmerengek
és hallgatom a csendet, 
agyamban halkan neszez
egy kósza gondolat, hogy
miért e bódulat idebenn,
 ha itt van a csend velem?

Verseket olvasok – rajzolta a költő:
varázs versváros ez, rögtön szembeötlő.
Házait szóról-szóra rakta halomba
szabályok mentén. Hol gyorsan, hol lomha
irammal – tégláról téglára épített –
a házaknak lelkük van: fényes, szép, kitett.

Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben. 
A messzit győzködöm, a borongás hallgatag 
rejtekeit. Ahol senki sincs csak egyedül Te, 
s vágy ölében tekeregve mutatod magad. 

Ha meglátnak, mint visszatérő bűnös,
koldusod vagyok. Harcos életemben 
az alázatosság megalázott. Lennék rabló 
kis cinkosa, vagy tüzes Jeruzsálem, 

   Hogy van az, hogy a mamák tudják? Nem később, - majd - hanem rögtön,akkor! Elsőre. 
   Én semmit sem akartam tudni, de azt elismerem, kezdetektől fogva éreztem , hogy valami rosszat tettem. Igen hamar kiderült, hogy nem kellett volna,  nem kellett volna hozzá mennem.

Már rég bezárt a fűszeres,
sorsa a péket lapátra tette.
Bevarrta szemét, s már nem tűt keres
a szabó – a kelmét is feledte.
A helység kalapácsa nem lel üllőt,
a kurta kocsma cifrán lezüllött.

Ránk tört a forróság, a rekkent hőség,
De miénk a nyár, miénk az aranytál,
És Te újra hívtál, kedvesen szóltál,
Ezüstbilinccsel köt hozzád a hűség.

Tavasz köszönt,nyílt szép virág
Légbe ontotta illatát
Zöldült levél,lomb sátora
Virágokat méh porozta

Amikor hanyatt esnek a hegyek,
a folyók is visszafelé folynak,
mikor a hóhér gyakorol kegyet,
s csak egy hajszálon múlik a holnap –

Veled élve önfeledten,
mint ősi szerelmes sámán,
úgy pihentetlek mellemen.
Élethű valóság ágyán