Esik eső, eresz csepeg
Elbújnak most az emberek
Kertünk fái is pihennek
Nézelődnek, elmélkednek.

Tiltott gyümölcs, mit kívántál,
Több volt ez a szimpla vágynál.
Neked termett, úgy érezted,
Tetszett vagy nem, Te elvetted.

Múltba, gyermekkorba gyakran visszatérek,
Nem romok közé, melyek rám omlanának,
Az idők mélyén huncut törpék, tündérek,
Szelíd sárkányok, mézeskalácsház várnak.

Hatvan éve!
Mosonmagyaróvár "Gyásznapja" : 1956.1O.26"

Drága Juci!

Egy Édesanya elvesztése az egyik legnagyobb fájdalom, ami egy gyermeket érhet. Még akkor is, ha tudjuk, ez a sorsunk.
A fájdalmakat azonban egyhíteni tudja az a sok barát, aki e szomorú napokban melletted áll - ha testben nem is, de -  lélekben biztosan! 
Mindannyiónk nevében fogadd szívből jövő őszinte részvétünket.

Mi tagadás, kicsi vagyok –
gyümölcsfáim pedig nagyok.
Van egy létrám, égigérő,
minden ágat végig ér ő.
Felmászok rá, füttyentgetek –
aki furcsáll, az a beteg.

   Parádfürdőre kaptam beutalót, nem is akartan elfogadni, de végül is a téli táj is szép. Már egy hetet töltöttem az üdülőben, amikor megpillantottam Őt, 1972. január 26-án, szerda délután fél négykor!!! Két bőrönddel érkezett, olyan kis törékeny volt! Vagy a két bőrönd vitte őt, vagy ő a két bőröndöt, nem mertem megszólítani, hogy segítek vinni a bőröndöket, nehogy tolakodásnak vélje. 

Úgy vártalak. Eddig őrzött a távolság.
Tudtam, hogy vagy, és ez már valóság.
Jó volt álmodozni; éreztem ezt tetted te is.
Üzentünk egymásnak a csillagok által is.

Lehullt a fák levele,
Szíved bánattal tele.
Kínoz a lét, vagy ha fáj,
Édesanyád hazavár.

Emlékszel, Parádon, először láttuk egymást.
Te Somogyból, s én Szabolcsból értem ide.
Lent tavasz a parkban, fentről havas volt a táj.
Szinte megigéztél egyre, bár mögöttem jártál.

Most, hogy egymásra találtunk, érintős
vágyak kapcsolnak fogható jelenbe.
Íves combod leomló oszlopán
őrködik szemem -- csodát figyelve
részegít a pillanat. Ünnepelt tested

Nem tudom hányszori esés után,
annyi szárnyalásból
zuhanó ébredések után,
vedd kezedbe ember arcomat,

Zenésített vers

Olyan távol vagy, olyan végtelen messze tőlem.
Indulnék már feléd, próbákat győzhetően,
de csak kitárom karom a feléd szálló szélben,
vigyék hozzád ma is, érted vágyó ölelésem.

Zenésített vers

Egy napon majd el kell fogadnom, hogy
egymáshoz tartozva véget ért egy álom.
Nem fogjuk majd soha egymás kezét
a reggeli, vagy a kora-esti sétáláson.

Szívem zakatol, térdem remeg.
Állandóan hallom léptedet.
Nézésed felkavar, mélyre nyúl.
A hideg, szinte rázza belsőmet.

 Erdő mellett laktunk, az első ház volt a miénk az utcában. Tanyavilágban éltünk, ahol sok jó, és sok rossz dolog történt velünk. Édesanyámmal, abban az időben, többnyire ketten voltunk.