Lepke szárnyát kérem kölcsön,
had repüljek csodás helyekre -,
szebbnél – szebb, illatozó virágok
mámorító nektárral, hívogató kelyhére.

De rá szállnék mezítelen válladra -
ott megpihennék tested bársonyán,
kacagva néznéd tán megszeppenve,
ahogy lepkének teste miként zihál.

Kell ami vagy, ahogy megmutatkozol,
várni-várva-várván pillangók sokaságát,
a sok tarka színekben pompázó lepkékből,
kiválasztod - a magadnak tetsző fajtát.

Kezedben lepke háló kacagva utánuk futsz,
röptében szeretnél rácsapni, a neked tetszőre,
hangot nem adnak, némán kecsesen suhannak,
majd az egyik pihenni tért, az út menti keresztre.

Az egy fehér pillangó volt – sokáig nézted,
majd hirtelen helyébe, fehér galamb téved,
ráadásul – ez a felsejlő titokzatos megjelenő fény,
mely ekkor felragyogott keresztnek tetején.

Ekkor kérdezted halkan, súgó hangon -
mond kinek világosságába járunk?,
mert ilyen csodát, csak egyszer él meg ember,
de azt is akkor, ha visszatér vesztett álmunk.

A látvány után nyújtod ki két kezed,
majd a legszebb pillangó oda téved,
megkövülten a látványtól csak nézed,
ne fogd meg mert akkor örökre elveszted.

Varga István. Barcs 2017.