Zsúfolt temetőbe az út bitumenes,
a hűtőház, és a raktár szeméttelep,
a haragtól már a lélek is vörhenyes,
a rendőrség tettest hiába is keres,
hamisak a nyomok, téves a látlelet.

Nem zilált kép és nem tudathasadás,
de megfejthetetlen rejtély a lélek,
egymásra hányt, színes folthalom-montázs,
szaggatott rongydarab, cafatos szélek.

Egy marék földet csak
Hozzatok nekem
Legyen min megpihennem

Be kell vallanod végre önmagadnak,
csak Te vigyázol rám, hogy meg ne haljak,
éltető hullámok Benned születnek,
azért élek még, mert Téged szeretlek.

Útra kelt a Hold, udvarát elhagyta,
Csillagok fényében, keresi, kutatja.
Nem találja többé, szíve messze vágyik,
Szerelmese fénye, távolban még játszik…

Felébredt a napsugár
Száz sugárban szórja aranyát
Tó tükrén aranyhidat küld át
Szívem felengedi jégtakaróját

Bezárul körötted lassan a kör,
​hiába vagy tölgy, ki viharban áll,
legyél profi, vagy akár amatőr,
ha szeretsz, már a szívedben a tőr,
bár volnál a réten árva fűszál.

...elmentél...

Ezen verset tisztelt, szeretett barátomnak, Borsos Mihálynak ajánlom szeretetem, megbecsülésem jegyében, egy meleg kézfogással!

Ó hogy kezdjem levelem
Hogy írjak neked kedvesem
Mily szép szavakat tudnék írni
Minden szó kevés,amit szívem tud adni
 

Szép, ringó tested nekem alabástrom,
ahogy sétálgatsz a forró partokon,

Árad a szó, de megmagyarázhatatlan,
már, ami odakinn és most odafenn van,
a semmi grasszál a néptelen falvakban,
csak ő tudja még, ki és hol lakott hajdan.

Ó drága kikeleti napsugár
Ragyogj,ragyogj végre már
Várom már erre száll
Egy szép hangú ,boldog madár

Csillagok magánya lángol messzi, távol,
bennem régi lázak dúlnak, dideregnek,
nem feledkezhettem meg arról a lányról,
​ki iránt a vágyam most is mohó, eretnek.

A folyó andalgott
Míg szívem hallgatott
Hallgatta a madár énekét
A méh döngicsélését
Hallgatott egy hívó szóra
Merengtem a csend magányban
Hogy nyílik a tavi rózsa

Ha eszembe jut így február közepén,
szinte látom arcát, utca kövezetén.
Megcsillanni sötét, szürke  bazalt hátán
párafolt imbolygó andalító táncán. 

Szonett

Utánad jártam egykori parkokban,
látni a feszülő matrózblúzodat,
hogy piheg a szíved a kebled alatt,
az éjszakákon e percekre vártam.

Lénárdos haiku

De olyan jó, a gyerek, ha már labdázik
veled. A mosolyt tanítottam én,
mint Schubert dalát, lágyan. A lélek táncát