Az idő ostora

Felsebzi lelkem az idő ostora,
futok előle hasztalan és sután,
mint ki tudatlan, dőre és ostoba,
zörgetek a végtelen zárt kapuján.

Hogy szaladnak a fák
az életvonatomat követve
sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba
sok jót,szépet,bánatot cipelve

Kábán, ájulva néz bele a mába
földjeink büszke fia, karcsú lánya,
uraság fogta a munka malmába.

Ma már az emlék régi lehelet csupán.
Visszatekintés átlépésében
elsimogatott hosszú út. Rongyos ruhák.

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan

Vigyázzatok a Sátán már tépi a láncát
Nem ismer sehol Határokat!
Vad dühvel indulni készül
S nem hallja a sírást,sem a jajokat !

Mi is az az érzés ami az embert versírásra készteti? Ezt próbáltam leírni valamikor, 2011-ben.

Mi az mitől leülsz derengő homályban?
Lelkedet ringató égi gondolában.
Könnyedén lebegve tűnsz a végtelenbe.
Fejedet támasztod, gyűröd bal kezedbe.

Hiába küszködök az idő ellen,
már a holt poézisbe kapaszkodom,
oltalmat keresek az értelemben,
de visszahúz a mélybe konokul korom.

Talán nincs értelme, hogy majd akkor
mi marad belőlem, ha az agg kor
is végleg búcsút mond és int nekem.

Harangzúgás veri fel a csendet
Síró, búgó, erősen szól
Fel akarja rázni a nemzetet
Figyelmeztet, vigyázzatok jól!

Álmaim mélyre temetem
fukar hozzám a jelenem
a holnap keveset kínál
mert koldus lettem nem király

...mint megdermedt csillag ...

Halljátok a harangokat ?!
Zúgnak,búgnak giling-galang
Emlékezetek-e még szívetekben?!
A hősökre a rendíthetetlenekre?

Az est leszállt
Az élet porondja várt
Csörgős sipka fejeden
Keserű vidámság az életeden