Hazaértem, kezem a kilincsen –
s akkor megszólalt bennem az Isten.
Olyan élő volt és olyan tiszta:
jelenlétét a lelkemre bízta.
Nyugodtan beszélt, tán apám hangján –
mikor biztatott: „Csak küzdj, kis hangyám!”
         Ó, hát én értem teremtőm szavát,
         mint mesélő hitét a balladák,
         lábat az út, ha rajta ballag át.

Már régóta csiszoltam rest elmém –
mennyire bántana, de restellném,
ha leereszkedne hozzám az Úr
és én csak bambán néznék válaszul -,
érteni szavát az időn túlról,
a „minden egy”-ből, amidőn úgy szól:
         „Eljöttem ítélni élőt és holtat,
         tudd: nem volt tegnap és nem lesz holnap –
         nekilököm a rosszat a jónak!”

Küzdök én Uram és bízva bízok:
nevetve gyengülök, sírva birok.
Oly komisz ez a nagybeteg világ
és mégis oly szép. Ne keress hibát,
hisz a te műved, s benne az ember:
szegett lélekkel, vergődő testtel.
          Fogadd szívedbe gyarló gyermeked,
          hisz én vagyok a játszótárs neked –
          nélkülem magány árvulna veled…

      2016.06.06.  Csorba Tibor