Aki egyszer már megjárta a Semmit,
annak a Minden káoszos forgatag.
Átérezni a „lenni, vagy nem lenni”-t:
a világ csontváza omló-roskatag,

a földpálya poros elkerülő út,
s a Hold egy angyal koponyája annak –
feledés gödrébe menekülő múlt,
siketek fülében fészke szavaknak.

Elme az elmét soha meg nem érti,
pedig az anyag önmagára tükröz.
Magát az Istent is hiába kérdi:
még az Úr sem ért efféle trükkhöz.

Hatalmas mozi a koponyám belül,
homlokom mögött hófehér a vászon –
a lelkem néha kíváncsian beül,
hogy az emlékei közt kotorásszon.

Ki a gépész és a film mitől pörög,
hol őrződnek az átkódolt tekercsek?
Hova lesz a sok kép, ami hömpölyög
és a hangözön, mi olyankor serceg?

Mitől lesz zavart, vadul háborodott,
mikor a lélek magától menekül,
az élet szaga oly áporodott,
s miért marad a világon egyedül?

Aztán, ha tisztul, vajon mi mossa át,
miféle résen süt be újra a Nap?
Hogy rendez a káoszból harmóniát
és bont le egy egész kínai falat?

Titkok titka vagyok önmagamnak:
magamon belül, s mégis csak idegen.
Valami világon túli anyag hat,
mikor húrokon játszik az idegem.

  2016.06.07. Csorba Tibor