Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
sötét bűn van, megbocsáthatatlan.
Labanc, móc és a kozák muszka
halált, kötelet vetett a nyakunkba.

Hatalmas nagy kerek alma,
alig fért kezembe,
kisebbedet egyre jobban,
s ezt én nem értettem.
 
 

Ahová már csak néha szűrődik a fény,
vizekig hajló, szomorúfűzfák alatt
mosom az iszapot életem fövenyét,
rostálok homokot és fekete sarat.
Amit a sors és a korom összehordott,
szitálom szüntelen aranyat keresve,

Verseinket rímekbe faragva,
A rohanó utókorra hagyva.
Csendesen, a fejemet lehajtva,
Suttogok, a lehulló avarba.

(Tegnapi mosolygásainkból)

Elbújtam a kiságy mögé,
a függöny is eltakart,
bújócskáztam anyukámmal,
az idő is úgy elszaladt.

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
Talpra magyar itt az ideje

Nekem a Hazám, aranyló búzakalász,
mindig ragyogó szeretés,
olyan mint a legédesebb foszlós kalács,
és földeken a bő termés.

TURULTÁJ
/Első :Magyarországon:2OO8.O8.O8./

Szivárvány ragyog az égen
Égi jel piros-fehér-zöld színben
Isten küldte reménységet
Haza hívtuk a testvérséget

Búcsúzik már a nap lemenőben
Sötétség borul a tájra hirtelen
Duna hömpölyög méltósággal új medrében
Nagy remekmű gátja vigyázza el ne térjen

Áldott legyen a föld,
áldott legyen a szép Hazám,
áldott legyen minden gyermek,
szálljon áldás az ég dalán.
 

Halovány sugárral kel fel a nap
Szőlőtőkék ködpárába úsznak
Sűrű pára lepte el a tájat
Köszön a szőlő a hajnali sugárnak

Nekem az ősz álmodozó kis patak,
tiszta tükrében az égbolt is ragyog,
már régen a szívembe csókoltalak,
nincsenek vacogó éjek, nappalok.
 

Pilis szent hegyünket nézem 
Piramisok alakját, mását érzem
Mint,ha Föld szíve lüktetne benne
Piramis alakja,szent minden köve 

Virulj, virulj ki virágom, 
színed, pompád megcsodálom, 
áhítattal, rajongással, 
megsimítlak szemsugárral. 

Tőled tanultam oly rég halott anyám
Mindent, Te csentél édesen fájdalmat
A szívembe rövid életed alatt
S reményt, e föld nékem is hazám, talán.

A fák lombjáról lecsorog a napfény,
messziről int búcsút a nyári táj,
rózsák szirmán megpihen az őszi szél,
rőt színűre fest mindent a határ.