Szonett

Álmodva is csak szeplőid számolom,
mint azon nyáron, mely nem volt szeplőtlen,
drága titkaid ismerője lettem,
éreztem, hogy örökre eldőlt sorsom.

Szóljon az ének,
itt a tavasz,
kis madár röppen
égbolt alatt.

...tisztelet a nőknek...

Bezártam szívem, elromlott a zár
Bezárult örökre,nem nyitható már
Elszaladt éveket kutatom
Tükörbe nézhetek tudom
Fáradt az arcom súgja,
Sok volt a küzdelem,súlya

Díszes kapu, fafaragott, nagyzoló
Mögötte sok szerény sírdomb, porladó

Régi sírok, ős halottak, őseim
Végig megyek a temetőn s hullanak a könnyeim.

Akiket dombok alkotnak, s persze völgyek –
különös erővel vonzzák terebély - tölgyek –
figyeljenek szavaimra, kedves Hölgyek!

Tavasszal történt Bogdányban,
Nagyapáék házában.
Selymes macskánk megfialt,
Szép cicalányt  és nem fiat.

Áprilisban, a hátsó kertben,
cicánk, Szerénke szenvedett.
Elérkezett a fialás ideje,
Sírt Szerénke, nem volt helye.

Sose késő fölfedezni
a felhők mögötti 
napot,

Amikor Rád nézek félve, titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom a szívem dobban,
mert Te nekem a legszebb teremtmény vagy.
Könnyed lépkedsz a tavaszi pázsiton,
tüzesedik Tőled szerelmem, lelkem,
csak a bőrödről, ajkadról álmodom,

Életet hordozó csillagok az utcán,
csípők, formás lábak szent hitű lányai,
élet-adó ajándékot, kacajuk szirmát
osztják, és csókokkal hívnak játszani.

...Nem tudok írni, csak sírni...

Küldeném Nektek. Ó fogadjátok lelkem
apró vágyaim virágos kertjét
A szép virágok szavak varázsálmaim.

Mintha szólt volna hozzám valaki,
vagy ez a legújabb tévedésem,
talán, egy hangot fogok hallani,
és megtorpantam, az égre néztem.

Tavasz nyílásakor jöjj ki a rétre,
S nézd, hogy nyílik sok tarka virág.
Ilyenkor újból zöldek az ágak,
A színpompás természet, gyönyörű világ.

Ragyogj csak napsugár
Űzd el a felhőket
Nyíljon a sok virág
Örvendeztesd meg szívünket

Ágakon rügy pattan
Tavasz ébredőben
Madár dal megszólal
Erdő sűrűjében

Szép tágas Felvidék, szülőhazám nekem.
Drága magyar népem, érted dobban szívem.