És a nóta szárnyalt heted-hét határon,
Át a Nagysárréten, az egész világon.
És a leányszívek megszakadtak érte,
És a legény perdült fürge táncra kélve.

És a húrok zengték, ha öröm, ha bánat.
Csókok égtek rajta, s könnypatakja áradt.
Virtus volt az egyik, s voltak nagy’ szerények.
Zengték a nagy rónák, s zengték hegyvidékek!

… Ám egy napon mégis csönddé vált a nóta…
S fájón könny hullt ott egy néma koporsóra…
Fölötte citera, ő is csöndet kérve…
Fel, az égre bámul, rideg kőbe vésve…

De ha figyelsz, mégis felhangzik a nóta:
Tán az emlék hullik most e bús valóra?
Talán nem más, csupán színes emlékezet?
Vagy az égben játszik fürge szellemkezed?

Nem tudom, de hallom régi citeráját.
Úgy zengeti, mint rég, víg-dalos nótáját.
Áldva legyen, hogyha színes emlékezet,
S áldva legyen úgyis, ha csupán képzelet.

Húzzad Sanyi, vígan, ugyanúgy, mint régen!
Ha nem itt a földön, pengesd ott az égben!
Ámuljon a világ gyönyörű nótádon!
Pengesd, pengesd tovább, az se baj, ha álom!

És hogyha e világ könnyeket szeretne,
Játszd el azt a búsat, szívből epekedve.
Hadd sírjon a világ keserű nótádon…
Pengesd azt is szívből, égi citerádon…

Rácz Endre ©
2017 05. 24. Szerep