Szárnyaszegett turul madár
Hova akartál repülni?
Nem tudsz már te a nemzetbe
Újra lelket adni!

Nyitva maradt kiskapunál,
nincs szomorúbb látvány,
elhanyagolt kicsi házban,
fészket rakott csend, magány.

/ ifj. Vígh Sándor emlékére /

Víg citera hangját hallottam az éjben.
S izzón tüzet láttam egy legény szemében,
S ahogy pendítette, s a nótáját fújta…
És mert úgy szerette, újra kezdte, s újra.

Há kettő o,
te csodálatos jó.
Nélküled az élet,
sehol nem létezhet.

A szél vad csikóként üli meg a tájat
Tépi, cibálja, dönti a fákat!
Nem ismer kegyelmet, amerre vágtat!
Tör, zúz, tombol, amerre járhat!

Csak mosolyogj, ha sírnod kéne,
Ha a dalodnak lesz majd vége,
A könnyeknek már nincs értelme.
Ne bánd, mikor vége a nyárnak,

Leírnék néhány oldalt neked,
áh – elvetem inkább gyere velem,
megmutatom csodás birodalmamat,
mit alkotott tudatom és a kezem.

Emlékek ködfátylán át, előjönnek,
feltűnnek, a veszettnek hitt emlékek,
látom azt is, hogy nem száradtak le,
ott vannak a szemedben a könnyek.

Törzsed öreg, idő marta!
Koronádon számtalan ág rajta
Két rigó fészek bújik szerényen
Gondos rigó szülők rakták serényen

Gyönyörű szép vagy
együtt a kelő nappal,
szemeid sarkában
megbújó bánattal.

Ó – ez a sokszor megfestett Kis bók,
oly csendes, dallamos estét ígérhet,
meredek partja alatt, stégek tespednek,
horgászokat vizet kóstoló, füzek rejtenek.

Libbenve sétált be kietlen utcámba,
A levegő megállt, aludt a Szélkirály,
Felém vezette Istene akarata,
Vagy a véletlenek egy vak Véda nyomán, 

Gyermek korom szép nyarai
feledés ködébe vesznek,
lapulevelek vagy bogáncsok
ma már nem érdekelnek.

Még állnak a falak,
Égre mementónak kiáltanak!
Ne pusztítsd el a múltat!
A művészetet, kultúrát olcsón ne add!

A mi jó apánk küzdött, harcolt értünk
Megmaradjon a mi nemzetségünk!
Gyermekeit két karjába zárta
Boldogan ölelte minden unokája

A vallomásban mindig te is benne vagy,
mert elolvasol, élményt keresel.
Észre sem vesszük, kezünk kézfogásban van.

Álmokat szőttek, 
a sötét éjszakák,
rózsaszirmok fedték,
hosszú utad porát.

Már megint egyedül, és mindig csak magam.
Kicsit fáj az élet, és törékeny szavam.
Mégis sorsom hajt előre,
Völgybe-e vagy hegytetőre
Nem tudom… nem tudom, csak lépek hallgatag.