Új lapot fogott tollam hegye,
nagykapu elé ért most utam,
tanácstalanul mélázok előtte,
vajon mögöttem, mit hagytam.

Ha áttör a fény,
akkor még van -
éltető remény.

Ne vágyj vissza - hol kerültek téged,
ne bánd azt a Nőt, aki sosem értett,
lehet – nagyon ritka ki érti szíved,
lehet, sosem ér el az imádott szeretet.

Akarod, hogy simogassanak?
Tetesd  akkor bolondnak magad.
Vagy ha fejbekólint a sorsod,
maradj úgy: szeretik a torzót.

Ott zöld lombok alatt,
hol tiszta forrás fakad,
kék meténg ad szőnyeget,
arra vezet, vízpartra utad.

Nekem mindig is többről szólt az éj,
 csillagtérkép Isten játszótere,
a mindenségről  csodákat mesél,
nem zavar a napi terefere.

Aranyló kalász éretten fejét hajtja
Lengő búzamező  kész  az aratásra
Már csak emlék a kasza suhogása
De éget most is a júniusi nap ragyogása

Már csak emlék apám biztatása
Féltő szava, „Vigyázz éles a kasza
Szúrós a tarló, éles a sarló!”
S homlokán a nehéz veríték csorgása

Mint parittyából dobott kő,
elszállt a fakó, néha színes élet,
már csak romok közt keresték,
boldogságnak édes keservét.

Annyira siettem hozzád kedves,
világító körte égők sora alatt,
hogy mielőbb meríthessem,
csókos ajkadba vágyó, ajkamat.

Morzsa kutya csontot talált,
nagyot mordult örömében,
szíve egyre csak kalapált,
alig fért el a bőrében.

Csendesen andalgott a Tisza
Partos medrében
Alkony némán búcsút int a tájra
Millió,milló kérész násztáncát járta

Hatvan felé visz a vonat –
engem, meg a csomagomat.
Egykedvűen zötyög velem,
ide-oda leng a fejem.
   Egyedül a kocsiban,
   azt se tudom, hogy mi van?

Mond kiket vigasztalnak szavaid?
Az emlékek mind, a múltba vesztek,
nem rajzolnak képeket, vagy festenek,
szabadok a láncra vert, szorgos kezek.

A világjáró hazaérkezett. Várta
csipketerítő, s a fonott kosár.
Vigyázott, hogy lábát ne érje el a sár.

/ Egy képzeletbeli látogatás Kecskés Gyulánál /

Egy csöndes szobába hallgatag léptem én,
Felrémlett mind a múlt, kopott, de szép mesén.
Könyvespolc állt elől nagy’ némán, roskatag,
Beszélni vágytak ők, mind e nyűtt oldalak.

Ne sajnáljunk örökké magunkat,
adjuk tiszteletét a múltunknak,
mert az átkozott rablók, még most,
holtukban sem nyugodnak.

Szeretnem kellene az ellenségemet,
Közöny és megvetés érte a felelet,
Hiába edzettem a kételyem, lelkem,
Néha már elfárad, gyengül a türelem,

Holnapután kerekül, kerekül –
most vagyok csak remekül, remekül:
ötvenkilenc befeszül, befeszül,
hozzá hatvan penderül, penderül.