A haldokló nyár zöld színeit átfesti
a csípős hideg, s ág is didereg
leveleivel. Mesél a halott nyárról.

Falu végén van egy kis ház
Domboldalon megbújva.
Szerényen húzódik hátra
Eltakarja hivalkodó
Toronymagas palota.

Családom oly előkelő,
érmeket meg díjat nyerő.
Születésem örömünnep,
selymes bundám örököltem.

Mosolygott az Isten, mikor megteremtett.
Mért e sorsot szánta? Rá, csak ő felelhet.
Ám kezed, kezétől lett örökre áldott:
Hogy a múltat elénk, csodálni, formálod.

Vigyázzatok tépi már a sátán
Láncait , mérgében ledobván!
Küldi felétek vad hadait!
Elpusztítani ami szép, ami hit!

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csak indultál folyton.

Már hajlott a vállad, gyengül a kar,
Néha megáll a toll öreg kezedben,
De belül egy erő, mely ismeretlen
Segít, és a nyugalom lágyan betakar.

Őszillatú szélben
didergő falevelek
hullnak a földre.
Gesztenyefa ágán
a fény halványul.

Botjára támaszkodva
Betekint a múltba
Hátán, mint, ha zsákot hozna
Zsákjába hosszú évek sora
Nehéz emlékeit cipelni
Aki megélte az tudja

Az a verpeléti ház, közel a meghittséghez,
utca végén (mint sorvégi gyerek az iskolai
menetoszlopban: megbújtan, csak félig a
tömbhöz tartozva), az a térbe pöttyintett

Meseszerű ködfátyolban
Tekintek a távolba
Reggelenként felébredve,
Szinte éber álmomban.

Miközben múlnak az évek
(érzitek, mily temérdek
év van már mögöttünk,
bár nekem néha úgy tűnt,
dupla ennyit éltem,

Őszi szelek fújdogálnak,
Hidegek a reggelek,
Hegyek felől közelednek
A sötét, komor fellegek.

Alkonyóra, pihen a Nap,
csend oson a kertek alatt.
Kísérője öreg este,
sötét fátyolt vonszol teste.

Meg akarom ismerni a fákat:
alkatukról, illendő távolból
néven szólítani bármelyiket;
lombjukat, törzsüket, tudni

Kegyelmezz szeptember, komor gondolatok
Ne lopódzatok szívembe, belém,
Bármilyen voltam, és bármilyen is vagyok,
Legyek önmagam ez ősz elején.
Nyugalmad gyümölcsét bátran ízlelgetve
Omló zamatod lopd az ajkamra,
Járjon át tört fényed bágyadt, szép kegyelme,
Mintha az élet mindig akarna.
Évszakok dobolják a létem ritmusát,

Megszólsz, mert Down-kór, miben szenvedek,
pedig tudod, erről nem tehetek,
szemem, ha rám mosolyogsz, lásd, ragyog,
mert hidd el, s tudd, én is ember vagyok!

Vén akácfa isten veled!
Utoljára megölellek
Ágad törik, lombod hullik
Kiálltad már évek sokaságait