/Máté Imre a Rábaközi Sámánok utóda/

56-os forradalom harcosa, író, költő, Köztársaság Arany Érdemrenddel kitűntetett volt forradalmár./
Unokabátyámtól

A kutyák hangjával éjszaka
körül ugatta a kolóniát,
de a kor is apáink országa ez - ha
verik a harapós vagy szolga kutyát

Annak a zászlónak gonosz volt a szíve:
fekete árnyékot vetett három színre.
Üldözött, zaklatott, álmában is zavart
sok millió riadt, tépett lelkű magyart.

Csönd van. Siető léptek átléptek kiálló
árnyékköveket. Évtizedeken
át az út porát verte itt sok esőcsepp
 

Őszi fénnyel búcsút int a nap
Tükör képében még csalogat
Aranyhidat küld a túlsó partról
Szellő lágyan nádat ringat

Falaimban már megkötött a mész
Több tételben

Ősz van.
Látod Kedvesem?

Nehéz örökség a szeretet,
Az Úr plántálta egykor belém,
Még tán a kezdetek kezdetén,
Sújtja, de jobbítja létemet.

Integető házak lámpa fényénél
elmélkedő falak őrzik a jelet.
Odakint a záporillat csendje
zuhan

Kezébe vette, természet az ecsetjét,
nem – sosem tette le, elképzelését,
kezében tartja, e képnek tervezését,
őszi színeknek csodás szép meséjét.

Szegény családban nőtt fel vidéken,
élete ott csodákat nem rejtett.
A falu csendes állóvizében
boldogtalan volt és reményvesztett.

Villám csap le, jön a vad vihar
Égi jel ez meglátjátok!
Üzenetként, mi lesz, ha nem vigyáztok
Isten haraggal súlyt le rátok

Kisírt szememre nem jön álom,
gyöngykönnyet szülnek a hajnalok.

Addig zörög,
míg nem ázik,
hibás járdán,
csúszik, mászik,

Egyszer beszakad a tető
diga dom,

Ősz van, a természet haldokolni látszik,
De mégis, mégis csak ilyenkor a legszebb,
Mint az ember, mikor vén testtel tanyázik,
Lelke olyankor a leges-legékesebb.