Idegen tájak
szúrós illatában
átsuhan rajtad
a szél.

Emlékszem – patkó alakú volt egy tavad,
ott lent Zátonynál, a szakadék alatt,
ahol hatalmas ős fák fogják, az omladékokat,
az Ős Drávának vize, mint horgásztó maradt.

Ragyogó nap bujkál a ködön át
Fűzi az őszi fa koronát
Rőt, s barna levél hull a fákról
Egy-egy réti sas vijjog oszlopáról

Árva madár száll ágról, ágra,
minden ág egy kérdés,
magába zárt fajdalmát,
már az Isten sem látja,
feneketlen kút a mélység.

Fáradt őszi napsugár
Rákacsint a tájra
Erőt ad még egy kicsit
A nyíló ciklámen virágra

Van egy álmom, mi visszatér,
fiatalon vagyok ott szereplő,
van egy menyasszonyom, aki
egy csodás, gyönyörű szép nő.

Az a volt piactér,
az nem a mostani,
régit a maival nem,
nem lehet összemosni.

Ne menj el, szóltam volna
De nem jött kiáltásra felelet
Ráléptél a szivárványra
Esővel küldted a könnyeket

Szerelmet mesél az a tajték,
habos habját mind kidobja,
súlyos köveken elmosogatja,
hogy boldog legyen a holnapja.

Én úgy halok meg,
ahogy éltem,
sallangmentesen, 
szerényen,

Szivárvány ragyogott fel a szeptemberi égen
Ölelve hegyeket, völgyeket szépen
Üzenetet küldtem a szivárvánnyal néked
Találkozunk még , ott fenn a magas égen

Hogy rikoltozik a sok sirály,
zsákmány szerzés ez a viszály,
már készül a Nap lenyugodni,
a szépséget még kell fokozni.

Hull a levél , vége a nyárnak
Szelek fújnak, szelek járnak
Arcunkat pirítja az őszi szél
Parkban csak a csend beszél

Itt, ott makk koppan, földet ér
Napsugár  bágyadtan fűzi a fákat
Sugarai a patak vízén táncot járnak
Egy, egy cinke füttyent párjának

Havazik – oly csodás ahogy hull,
nagy-nagy pelyhek, sűrű sorokban,
egymásra rakodó, fehér halmaz,
ott álok, gyermekként az ablakban.

Olyankor vagyok boldog,
mikor a csend átölel,
nem úgy mint egy koloncot,
hanem olyan szív közel.

Sok fajta gyümölcsöket,
nevelnek kertemnek fái,
már tavasztól késő őszig,
zamatosak körtéi, almái.

Arra ébredtem egy őszi hajnalon,
Okozat lettem, hol én voltam az ok,
Kitárult előttem új dimenzióm,
Már idejét múlt, korszerűtlen vagyok.