Pünkösd ünnepe!

Ragyog a nap csupa fény!
Száz sugárból árad felém
Jöjj szentlélek Pünkösdnek ünnepén!

Lélek szállt le és szeretet
Egybe fogja a szíveket
Pünkösdnek ünnepén!

Rózsa kinyílt, fehér kelyhe
Készülünk a szép ünnepre
Pünkösdnek ünnepén!

Lepke szárnyát kérem kölcsön,
had repüljek csodás helyekre -,
szebbnél – szebb, illatozó virágok
mámorító nektárral, hívogató kelyhére.

Már csak szűk két hét az indulásig! 

Ó boldogságos Szűzanya!
Hova lett „Szent Korona” országa?
Milyen átok zúdul nemzetre, hazámra?
Jöhet éhes hiéna földünket felfalja?
Földfogyatkozás zúdul a magyarra!

Mint nap, hold, csillagok az égen
Földünk alólunk fogy el egészen!
Mi nyomorba, szegénységbe süllyedünk!
Homokkal hordják tele szemünk!

Legszebb korom időszakát
akkor ott töltöttem,
érett szőlő zamatában
csoda mód merültem.

Dobó téri cukrászdában
egy fagyit elnyaltunk,
a Taverna sok lépcsőjén
többször lebaktattunk.

Egri Dóm alatti pincét
kármentőig megjártam,
írva volt "Isten Lábához"
de azt nem találtam.

A porig égő lelkem -
hamvadjon szívedben,
így ott leszek mindig
bűnbánó lelkedben.

Van egy szép táj a nagy világban
Hol a nap fürdik a hegy csúcsában
Hó takarja az ormot októberben
Napnak ragyog .csillog fénye

Emlékeimben élsz, én szép fővárosom!
De sokat sétáltam a platán sorodon!
Terveket szőttem, s madár zengte énekét!
Néha beborult felettem, s feletted az ég

A gonoszság rút arcai
végig szántanak rajtad,
megtépázott ős röhejjel
ostorozzák szavaidat.

Az esélytelenek nyugalmával,
mint a vágóhídra terelt barom,
várja végzetét a vén Európa.

Ablakomat befutotta a vadrózsa
Feketerigó fészket rakott rája
Feketerigó lett annak lakója
Napfelkeltét rigófüttyel várja

Mily nyugodt a vize
karéja oly pompás,
ahogy benne áll
a pihenő vitorlás.

Keszthelyi öbölbe
Balaton ölébe,
tobzódik sok színbe,
vizének tükrébe,
a lenyugvó nap
nyugodni tér be.

Ej mi csodás
ez az alkonyat,
hallom a köveket
amit a hullám kóstolgat.

Száll a labda, halihó
Játszani az mindig jó.
Menjünk a rétre futkosni,
A pillangókat megfogni.

Kilépő küszöbünk fölé fészket rakó
Barna farkú pici madár, Hankó.
A tejszínű lámpáról le-lepottyan,
Sebes röptével röppen nyomban.

Ha megállok Siófok és Tab között félúton,
E vidék nekem a régmúlt képei,
Sok-sok emlék engem idefűz,
Zsenge ifjúságom somi évei.

Gesztenyefa gyertyái égnek
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek
Tavasz van, csuda szép!
Virágba borul fa, mező, a rét

Megszületni nem nagy érdem,
S meghalni az nem kívánság.
Ámde tenni hosszú élten,
Nem könnyű, de szép kiváltság.

Sors borzolta hajjal, ősz gondborostával,
az értelem alig lát, csak gyanít, megsejt,
beletörődök, amit az élet kínál,
feszül bennem az atom, fellüktet a sejt.