Szopik,
kanalaz.
Ugyanaz
majszol, eszeget
később. Keveset,
eleget, sokat és egyre többet:
lekváros, cukros, mézes hetek jönnek,
bűvöl a tészta, a hús, a szaft, a zsír.
A kép, a szag, az íz minden bajra ír,

Beleveszett az ősz idő,
lucskos morcos napja,
és a sok víztől szétázott
égboltot is, felhő takarja.

Ám őszirózsák nyílnak,
piros muskátlik virulnak,
a zöld burokból hullanak,
termése diónak, mogyorónak.

Nedves oly hűvös minden,
hullott levél nyákos csúszós,
mily gyorsan a tegnapé lett,
nyár a lángos és a fagylaltos.

Más dimenzióban, s mégis ez időben,
Lebegve szárnyalunk mi idefenn,
Hogy is érthetné bármely idegen,
Mi zajlik a testemben itt benn?

Múlt, jövő és a módosuló jelen,
Mind itt tanyázik fénylő lelkemben,
S minél szebbet álmodik az elme,
Annál szebb napok köszöntenek be.

Szikrázó, patyolat hómező felett,
A fények vad játékba kezdenek,
Villódzásukat nézik az Istenek,
Félelmükben leborulnak az emberek.

Tábortűz lobbanó fénye mellett,
Egy asszony vad táncba kezdett,
Üti a dobját egyre hevesebben,
Lába dobban egyre sebesebben.

Ott, ahol a szobrok állnak sorban,
Ahol lilán virít a fák közt a rhododendo
virága,
Ahol a mamutfenyők az égig érnek,
Hol patak partján ciklámen nyílik éknek,
Ahol az árvácska nő vadon,
Ott átkarol a csendes nyugalom.

Magányom sikolya lelkem csöndjébe hasít,
felvillan a rád döbbenés kínja bennem:
a távolság közöttünk őrjöngésre tanít –
hol vagy hát Kedves, hogy megvigasztalj engem?

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
lehet, talán többet eszembe sem jutna már,
hogy te lehetsz az az ember, ki csak engem vár.

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
megtörténhetne, hogy talán boldog lehetnék,
és te lennél az, akit szívből szerethetnék.

Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.

Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

Alkonyat feszül Drávának völgyébe,
rubinvörös felhők tükröződnek vizébe,
toportyán üvöltése felveri a csendet,
part köveihez folyó küld üzenetet.

Szomorúfüzek Dráva vizet simogatnak,
eltévedt évszakban cseresznyék nem pirosodnak,
május csak nevét adta az idei tavasznak,
vadgesztenyéken gyertyák világítanak.

Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Köldökzsinór nélküli néma magzat,
fény nélküli templom boltozat,
eső nélküli szikkadt földdarab,
homok nélküli folyópartszakasz,
- ez vagyok nélküled.

Nézem, ahogy a munka hevében,
izmos tested verejtékgyöngyökbe
öltözteted,
s verejtéked egy-egy gyöngye
szépen, lassan hogy gördül le
köldöködre.

Vágyam immár szemérmetlen,
ott lapul fénylő szemeimben,
véremben,
vad táncát járja immár bennem
a kéj.

Gesztenyefa gyertyái égnek,
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek.
Tavasz van, csuda szép.
Virágba borul fa, mező, a rét.

Szíved, lelked átjárja valami csoda,
Ezer kis gyertya láng illata.
Ahogy a gesztenyefa virága,
Szívedben kigyúl a szeretet lángja.

Somogy-országnak, déli szegletén,
a Dráva határolta, legalsó peremén,
vízmosta partszakasz, homokos fövenyén,
őstölgyesek közt makkot hullajt a szél.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.