A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele, kérlek,
ne bolygassuk, pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Ha leülsz kútnak kávájára,
hallasz csobbanásokat,
ahogy múlnak az évek,
vizébe a hónapok hullanak.

Lesz, mikor morajlik a mélység,
máskor halk szerenád andalít,
ilyenkor a gonoszság tombol,
de a szeretet győztesen hódít.

Végtelen utakon,

         táguló tereken

Egy nő ha lelke hófehér,
jelleme szerint kincset ér.
Bárhol él, bármilyen korban,
szeretni ő tud legjobban.

Ha létet adott az élet, és
otthont,
Hazát a lüktető föld,

Erdei út a forrás felett,
mely úgy körbevezet,
beépített zeg-zúg kunyhók,
itt-ott azért van épület.

Szőlőfürtök a lugasokon,
megművelt szép kertek,
két tó veszi félkaréjban,
ezek a Zátonyi telkek.

A fához csuklik fejed,
melyet te ültettél,
tétován megállsz az ajtó előtt,
amit valaha magadnak készítettél.

Ha rám szakad a sötétség,
érzem nincs már innen mentség,

Fehér galamb lennék...

Tudom, veletek másképp kell bánni –
külön-külön se vagytok akárki -,
Magyarerősen
bennem, előttem
verssel, mesével szentült baráti…

Megjelölöm azt a pincét,
ajtajára jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot,
szerelemről, borról szóljatok.

Gyalázta a Magyar hazát, népét megvetette,
hogy lehet hogy ilyennek, itt nyugodjon teste,
tán tűrjük meg az árulókat, szeressük őket,
ezeket megvetem, pártolom a szenvedőket.

Érett búzakalászt ringat már a nyár,
Fölötte játszik a délibáb fátyla.
Lenyűgöz olyan szép a látóhatár,
Virít a pipacs, búzavirág, mályva.

Hallottál már kék szajkóról?
Megmutatják a zöld lombok.
Halkan csendben ül és figyel,
Fülét mily hangok érik el.

érezlek téged minden porcikámban
érezlek akkor is, ha nem vagy velem
bár, ahol élek, egy álomvilágban
tudom, hogy vágyam teljesíthetetlen

2019. július 21.

Romantikus kicsi falú,
ma már olyan nagyvonalú,
várossá lett negyven éve,
hosszú vajjúdásnak ez a vége.

Régi őrszemek a nyárfák,
mint valami letűzött dárdák,
pásztorai a mezőségnek,
úgy mind vadvirágos rétnek.