Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható tiszta vized megáldva,
poharat kulacsot bele mártva,
neked a minden, megvan bocsátva.

Nyaldosó hűs hullámod simogat,
simára mos színes kavicsokat,
épít rombol homokzátonyokat,
nevel jóízű folyami halakat.

Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.

Álmokkal telt kosarát, éj magához vette,
álmodónak az élményeket átengedte,
mozgalmas életében átélt már száz vihart,
sosem hitt álmokban, most valóságot kavart.

A Vers, ha felszakad,

      a pillanat emlékoszlopa:

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Távolból hallottam szólni a zenét,
Távolból láttam ruhádnak a színét,
Távolból nevetted az írt levelet,
Távolból mégis könnyeztél engemet.

Közelről nem nézek többé szemedbe,
Közelről nem súgsz már semmit fülembe,
Közelről nem látom mosolyt ajkadon,
Közelről átléphetsz mindent szabadon.

kicsi voltál, két karodat
mindig nyakam köré fontad
átöleltél s bánatodat
csak velem, de megosztottad

Most a szeretetről kéne írni, vagy egy apáról,
vagy minden gyermek, elrejtett gondolatáról,
hisz az Apa szó, oly sok érzést másképp adhat,
bevallom emlékeimben, már negyven év elhamvadt.

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Keserű a szó is, nem édesíti szeretetmáz,
hiába mondasz bármit, olyan mint a lakatlan ház,
boldogság apró porszemei, beágyazódnak szavadba,
keresd mely szókulcs illik, a szeretetlakatba.

Egyszer én majd madár leszek még is,
befogad a föld után az ég is –
barátom lesz Kezdet és a Vég is!

Emeli a lábát az örök változó,
egyet lassan lép majd kissé várakozó,
a fűz ágon szinte észrevehetetlen,
még egyet lép bólogató leveleken.
Ám vadász óvatos, oly lassú mozdulat,
tegez vesszővel telt, így ajzza a nyilat,
feszül az ideg és röppen a nyílvessző,
megvan a suta nyugtázta az elejtő.
De a fűz ágakon semmi nem változik,

Boldogság az aggódással keveredett,
mikor szívük alatt hordták a gyermeket,
várakozás hetei, hónapjai teltek,
amit könnyebben vagy nehezen viseltek.

Édesanyák Anyukák csak kacagjatok,
tiétek a Föld a Nap a csillagok,
aranyló búzamező friss kenyér illata,
baba gőgicsélés gyermek hívó szava.

/Apák napjára: Erdős György/

A mi jó apánk, küzdött, harcolt értünk
Megmaradjon a mi nemzetségünk!
Gyermekeit két karjába zárta
Boldogan ölelte minden unokája

A mi jó apánk, ha most élne
Bizony el lenne keseredve!
Nem ily jövőt képzelt el nekünk!
Bízott Istenben, s kivirágzik nemzetünk!

/Dunai tragédia emlékére-/

Mint a” Hableány” a Duna mélyéből
Lassan, szépen felemelkedett
Nagy Duna gyors  sodrásából
Csendben, fájó szívvel  emlékezek

Nagy fehér papírlapokból áll az egész életünk,
de gyűjtjük naponta, mivel mégis ékeskedhetünk,
teleírjuk gondolatban, netán naplót vezetünk,
sok kis fekete foltokat néha elcsepegtetünk.