Kalyibának ajtaját rég harapdálja a huzat,
ablaknak törött üvege fancsali képet mutat,
távolból aranysakál üvöltő hangját hallani,
lúdbőrözni kezd a testem, kezdek kicsit félni.

Asztalnál ültem, gondolataim száműzték az időt,
ablakra nézve jutott eszembe, láttam egy üldözőt, 
éjszaka volt, a városból lábam kifele lépeget,
előttem párházzal egy nőci, az ablakból kilépett.

Bakonyból emberes botját,
a mi Drávánk felé dobta,
hát így jelezte az őszidő,
hogy ő jön most sorra.

Hullik is a fák lombja,
leveleiket a szél hangosan,
durcásan, korcogva kotorja,
míg nedvesség le nem tapasztja.

Ám, ha látnád az erdőt,
mily színes foltjai a tájnak,
sok fajta fa dacol és örül
még, szép zöld ruhájának.

Te és Én, akkor ott találkozott,
szemeinkben egy új jövő felizzott,
nyújtottad máris kislányos kezedet,
rebegted alig hallhatóan nevedet.

Érzelmek édes hálójába estem,
bevallom, már nem kerestem,
jöttét már rég nem is reméltem,
megtalált még utoljára engem,
remél a lelkem.

Mire jött a hideg szeptember,
tele lett a szívem érzésekkel,
kint tombol a didergető hideg,
szerelem máglya ég idebenn,
izzik a lelkem.

Már tündökölnek a tavaszi virágok,
smaragdzöld leveleken, csillog a Nap,
míg ott közöttük, bujkál a lágy szellő,
öreg hársfa alatt, még magányos a pad.

Somogy Barcson három torony látszik,
szabad szívemmel három kislány játszik,
egyik fekete, másik szőke, harmadik barna,
no közülük ki lesz majd, szívemnek rabja.

Inkább járom én mezítláb,
a kövecses, göröngyös utat,
minthogy tapossam lábbelimmel,
csokorba szedni akart virágodat.

Gyaluval, szekercével a fát megmunkálom,
élő anyag, és nekem nagyon jó barátom,
ezért dolgozni vele, csak vigyázva szabad, 
simogassad, becézd, legyen hozzá jó szavad.

Jó éles szerszámmal, hogy ne sérüljön durván,
mint termék majd látod, az évek hosszú során,
így írom be nevem, a megmunkált sok fába,
rímeket faragok deszkába, gerendába.

Én nem hagyom, hogy elhagyj,
mint más feleségek –
én nem tűrök el ilyen
férfivereséget.

Oly némák az ajkak,
hangot nem adnak,
szájszélek torzulnak
könnyek elapadtak.

/Békéscsaba István malom ég!
2019.05.23./

„Egy nagy tűzet kellene rakni!”
De ne ily pusztítót, hatalmasat!
Óriás tűz gomolygó füstje az égre száll,
Istennek sem tetsző mutatvány!

Mi történik a világban emberek?!
Mily tűzet raktatok már megint?
Pusztítjátok önmagatok, s ami érték,
S nem látjátok a fájdalmat, a kint!

Hajnali fényben tündököl a puszta,
vércse vijjog, körrög a szarka fajta,
legelészni indul, gulya és a konda,
más fényben tündököl a Napnyugta.

De még a hajnal, harmatban mosdik,
már a kakasok is, hangjukat eresztik,
gyémánt csepp fűszálakon fénylik,
kukacvirág szirma napfényre nyílik.

Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani,
meg tervezett dédelgetett vágyait.

Fények gyúlnak a nagy világban,
Fény jelek észak, dél irányban,
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Hetven év imája
Prózavers

Milyen volt az erdő a rét,
a régi gyermeki játék,
néha Matiné az ajándék,
hallgattunk rádiós mesét.

Ez most egy emlék gyereknap,
habár most is játszok mindennap,
fém építőjáték, fakocka,
vagy roller és a fogócska.

Öreg tölgyek árnya alatt,
a vastag gyökér kapaszkodhat,
a puha avar, oly süppedékes,
néhol bizony, már penészes,
de egyben bizony, esős nyirkos,
vargányának oly otthonos.