A hajó utasát álomba ringatta már.
Elfeledi a távoli tájat; övé a világ.
Ó, ez a dallam templom orgonája,
Véli, erre vágyott, az azúrkék tenger
Elfeledteti, hogy az élet átok csupán.

Hova tart, hova tér haza ezután?
A kőszikla is lehet még puha párna,
Ha elszunnyad rajta, gyönyörű álma,
Elfeledi, honnan utazik innen, s hova.

A hajó egyszer majd kiköt valahol,
S áment dörög a tenger orgonája.
Egyszer felébred -, hol van a hazája?
A hajó kikötött, dombra felviszi lába.

Igaz ez? Némán áll, nézi, ó, haza!
Ez lesz, áll még a kedves faházikó! 
E kép a régi még, s emlékkel teli.
Lelkében öröm ujjong tisztán, újra.

Utolsó kedves emlékét éli még ma.
A téli fák ágain, fekete madarak.
Valaha régen, látott már varjakat.
Kedves e kép –, hazai tájat mutat.

A kályha melege duruzsol odabenn?
Emléktelen ködös napok: kőküszöb,
Belép rajta, s a régi ház most üres.
Hidegen kong, elmúlt napok élnek.

Csak odabenn lüktet fájón az élet.
Emlékek kísértik, s egy-egy álma.
Mennybe tört és földre szállva;
Hazaváró, vágyó szent lobogása.

A gyökér itt maradt, s folytatása?
Duruzsolhat még talán a kályha.
Lehet még tovább, mint virága.
Szirma lehullott, kinyit mégis újra.

2o19. február o8.