GYESEN van az én anyukám,
Együtt vagyunk nap-nap után,
Csillog szeme, boldog velem,
Érzem rajta, nagyon szeret.
 
Ébredéskor pillám nyitom,
Fölém hajol, nem kell várnom.
Átkarolom selymes nyakát,
Adok neki sok puszikát.
 
Megbeszéljük mi hogyan jó,
Hisz oly sok a tennivaló.
Ha tőle mindent ellesek,

Csoda történt egyik este,
megszólalt a tücsökzene,
tulipánok táncot roptak,
nem csukták be a szirmokat.

Virágporuk nagy örömmel,
szálldostak a levegőben.
dallamoknak hullámhosszán,
velük táncolt minden fűszál.

Motyogjon rám bármit is a szátok –
énrajtam már nem foghat az átok:
szemeteknek tükre mögé látok…

Lili vagyok, kis leányka,
főzöcskézek a babáknak.
Lábas fülét rosszul fogtam,
borsót mind kiborítottam.

Sok szem borsóm úgy akarom,
szem nem maradt ám szárazon.
Kezes- lábas öltözetben,
a sok baba mind felszedte.

Megmostam és megfőztem mind,
ízleni fog remény szerint.
Mikor felteszem az asztalra,
kanalat fog minden baba.

Drága kis unokám Panka,
Gyere  velem el Tihanyba!
Lépcsőn apátsághoz megyünk,
Onnan mindent szemre veszünk.
 
Kettős tornya messzire lát,
Szinte hallom hívó szavát.
Balatonnak kéklő vizén,
Vitorlázó fehér szirén.
 
Visszhangja a te hangodat,
Elviszi és visszahozza.
De ez még mindig nem elég,

Az idő kútja feneketlen és mély,
mindenkinek jár egy utolsó esély,
a test megfárad, és a lélek kiég,
az élet vízéből nem lehet elég.

Megvívtuk már a csatánkat, a harcot,
fürödjenek fényben megfáradt arcok,
egy nap, egy hónap, talán pár rövid év,
nyílt tengeren járunk, messze még a rév.

Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek!

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
Próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Ön nagyon csinos kedvesem, 
ott nem messze üldögélt tőlem,
hát bátorságomat összeszedtem,
majd félénken táncra kértem.

Elnéztem formás, női lábát,
amit piros cipőivel mutatott,
de csak néztem a frizuráját,
melyben kötött piros szalagot,
míg rám édesen mosolygott.

Azt mondja a mendemonda,
Gerendáson van egy csoda.
Hársfasor - a beton útján -
Átváltozott alagúttá.

Sűrű lombok ölelkeznek,
Napnak utat nem engednek.
Csak az öreg törzsek között,
Surran aranyló fényözön. 

De jó lenne egyszer látni,
Virágillatban sétálni!
Megpihenni árnya alatt.
Hallgatni egy kismadarat.

Teremtőtől ajándék a létnek,
Ha nemzedékek együtt élhetnek,
Picit most tette anyja a földre,
Máris mászásban telik öröme.
 
Élénken mozgatja kezét-lábát,
Nagypapa felé veszi irányát.
Ki örömében botját leteszi,
Letérdel, kezével útját veszi.
 
Találkoznak, vonzerő öröklés,
Ősi, genetikai kötődés.

Markomba tartom az órát az időt,
mégsem érem utol a fáklyavivőt,
nem záródó ujjaimból átfolynak a percek,
fogaskerekek szakadatlan ciripelnek.

Őrlődök percek másodpercek között,
míg mellettem az idő eldöcögött,
szép arcodon rejtett barázdát szántott,
sok-sok terv és gondolat tovaszállott.

Mikor Édesanya gyermekét tanítja
Az első magyar szóra,
Mikor szívedben él még a hazaszeretet,
Mikor a nemzet még él,
Akkor se feledd Trianont!

Délidőben, nyár derekán,
mikor a nap zeniten áll,
olyan forró a melege,
megsárgul a nád levele.

 
Lila ruhás nőnek oly kecses tartása,
Megállok előtte, lenyűgöz látványa.
Éva Bonyai a festmény alkotója,
A mozgáspillanatnak megállítója.
 
Magas, karcsú az alakja, lépés közben,
Erre-arra is tekinget elbűvölten.
Hosszú, bő ruhája hullámozva lebben,
Mintha sietne egy lila szín fellegben.
 

Peti az én becses nevem,
betűket még nem ismerem,
szeretem a gyermekszobám,
leporelló, könyv a polcán.

Mindegyiket már eleve,
cumis koromból ismerve,
benne játszik sok állatka,
maci, boci, ló, malacka.

Egyedül, ha nézegetem,
meseszóval kísérgetem,
mikor új mesét szeretnék,
ahhoz is van könyvem elég.

Én csak csendben és némán hallgatok,
miközben körülöttem forog a világ,
tudom, velem vannak az angyalok,
de úgy érzem, lelkem megfagyott jégvirág.

Nem is tudom, mióta kívánlak,
mióta ég a tűz egyre hevesebben,
s míg esténként csak hiába várlak,
már nem bízom másban,csak a véletlenben.

2019. július 1.

Piknikre hívtalak, látom el is jöttél,
Napernyőd kezedben, gondolom nem szöktél,
Megbocsáss de én egy kicsit most kések,
Nem tudok ellenállni, a távoli képnek.
Ennek a gyönyörű vadvirágos rétnek,
De nem, téged egy festő ki ide álmodott,
Velem meg az élet így tréfálkozott,
Sajnálom nagyon, hogy ilyen buta voltam,