Rozsdabarna kócos hajadba ujjaimat túrnám,
szerelemittas szavaimat a füledbe súgnám,
azok a barna szemeid vonzó édes mosolyod,
mond meg hova rejtetted szívedhez vezető kulcsod.

Öreg hársak alatt, sötét csendes utcán,
ha arra tévedek, rám tör a vágyhullám,
kéz a kézben lábunk lépte, arra poroszkált,
vezényszó nélkül, hirtelen sétánk megállt.

Forróvágyaink remegve előtörtek,
keresgélés nélkül ajkaink összeértek,
szíveink zakatolását, lombok hallották,
estnek fátylát felettünk, összehajtották.

Nem akarok mást mint a tejúton biciklizni,
kapura lőni a Holdat,
a csillagok dalát szélbe fonni
iránymutatónak.

Gondolatban a Szigetközben jártam,
Szép emlékeimre újra rátaláltam.
Csendesen andalgott a Duna medrében,
Partjain liliom, szeder virágzott kedvesen.

Erdő mélyén , fenyőfák tövében
Lila szirmaival nyílik a ciklámen
Tölgyek, fenyők alján
Csendben bólogatván

Fájdalmaidat magaddal vitted,
ám fájdalmakat hagytál mögötted,
a pincérköpenyt másra cserélted,
vajon mi lesz odafönn a tiszted.

Pislog a gyertyaláng

Mennyi remény és terv vallott itt kudarcot,
de fénylő Nap felé fordultak az arcok,
mert a vágy, akarat és az életösztön,
bennünk tovább maradt most és mindörökkön.

Virágoskert közepében,
virág voltál mindig nékem,
illatozó selymes rózsám,
szép virágú margarétám.

Ó ember, mikor térsz magadhoz?
Nem volt még az atom, a példa?
Egyre jobban irtod a természetet,
Az élet a Földön, a lét alapja.

Súlyos évszázadok nyomait követve
– Akár fáradt vándor, álmos utazó –,
Léptem síkon, sáron, nád között töretve,
Ahol társam nem volt, csupán a tiszta szó.

Gyors röptű fecskemadár
Útra készül elmúlt a nyár
Tanítja fiókáit
Röpüljenek, ha útra indít

Mikor emberré váltam,
elkezdtem egy életutat,
önként vagy kényszerrel,
erre vezetett a belső tudat.

Sírhantok fölött fejfák, keresztek,
ötvenhatosak mind-mind a vésetek,
szabadságért haltak nők, emberek,
egészen fiatalok, majdnem gyerekek.

Víz nélkül senki nem élhet,
Sem ember, sem a természet.
Olyan nagy a körforgása,
Mindig kész a változásra.
Lehet felhő, köd, pára, jég,
Hópehely, zúzmara vagy dér.
Könnycsepp gyönyörű arcodon,
Vagy jégvirág egy ablakon.
Hópehely ráhull kesztyűdre,
Látod mily csodás hócsipke.
Télen fagyos az éjszaka,

Szépek voltak a tündérmesés évek,
vége már az ifjúkori őrjöngésnek,
de szerelem csókját őrzi emlékezet,
ritkán köszöntök vacsoravendégeket.

Ó te szépséges megismert csodás élet,
ne gyártsál nekem soha ellenséget,
nem is kívánok már zárdanövendéket,
csak ölelő karokat csókos édességet.

Akáclombos kicsi tanyán,
veled vagyok kis tubicám.
Forró nyári délelőttön,

Világ zajától külön mást is hallok,
írásra késztetnek távoli hangok,
tücsök zenéje varázsolt koncert termet,
leírt szavak nyelik a papírtekercset.

Zörgő kocsikereke más hangon beszélt,
nem kellett fizetni a tavi fürdőért,
vonuló tehéncsorda lepényeket rakott,
vagy olykor kanásznak ostora durrogott.

/ Szép Joli képéhez/

Az Óperencián, a nagy hegyeken túl,
Nagy halak vadásznak vadul,
Kis halakat derékba törik,
S megeszik, megsemmisítik.

Vigyázzatok a szennyre, a nagy halakra!
Falánkok,  a kis halat felfalja,
Mindig éhes, nem kegyelmez,
Kis hal neki engedelmes.