Sírok között, hantok fölött
könyörgök,
óh, Uram!
Bocsánatért, bűneiért
a holtnak,
- ha voltak.

Hajnali fények mesékbe bújnak,
ragyogó égre reá simulnak.
Játszik a szellő, falevél zizzen,
ébredő Napnak, gondja most nincsen.

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, sír, könnyezik november,
tépi őt is a szél, fakadó fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Kerestelek,de már nem talállak

Novemberi este kigyúl egy mécses,
pislákol fénye távolba lobogva.
Mintha arca lenne s úgy mosolyogna,
titkot rejt a hant, néhait, az édest.

Az árva lelkeket erősítsd meg,
ne hagyd hogy gyermekek szenvedjenek,
s ki kezedbe leteszi a sorsát,
ragyogjon hite a sötét  felett.

Egy kiállítás képei között

...fények és árnyak...

Hozzávalók

Nem vagyunk egyedül

Emlékezés fájdalmával
Írom szomorú soraimat
Siratok anyát,apát
Testvéreimet,rokonaimat

Jégvirág nyílt az ablakon,
didergett megannyi lélek,
nagykabátban dúdolt a szél,
messzire szállt az ének.

A nap már lenyugvóban volt, a hold karéja még alig látszott. A vadon magányos volt és csöndes. Imitt-amott hangzott fel egy-egy bősz állat hangja. A madarak hallgattak, mint akik érzik, hogy veszély közeledik.

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni

Maga elé nézett, arcát felemelte,
íjként megfeszülve remegett a teste.
Tétován lépeget karjait kinyújtva,
most, mintha kanócként lobbanva kigyúlna.