Jánoska hányattatásai...*
I.rész

   Már kora gyermekkoromban irtóztam a hulláktól. Mivel öntudatos gyerek voltam, a világért el nem árultam volna senkinek gyengeségemet. Egy kis alföldi faluban éltem szüleimmel és húgommal. Anyám jó asszony volt. Vallásos és szorgos templomba járó. Engem is igyekezett a hit útjára terelni, ezért rábeszélte az atyát, hogy vegyen maga mellé ministránsnak. Szegény jámbor plébános úrnak fogalma sem volt, hogy mire bólintott rá.
   Amikor betettem a lábam a templomba, valahogy megbokrosodott a világ. Minden összezavarodott. Pedig én minden igyekezetemmel azon voltam, hogy csupa-csupa jót tegyek, de ez valahogy mindig a visszájára fordult.
   Minden akkor kezdődött, amikor Lajtos Maris néni jobb létre szenderült, és ahogy a többi falusit, a templomban ravatalozták fel. Mit ad isten... épp aznap romlott el a templomajtó zárja és az Atya megbízott vele, hogy őrizzem a halottat, /nem igen értettem miért kell őrizni... ki lop manapság hullát?/ Ő pedig addig előkeríti a lakatost, aki valószínűleg a kocsmában múlatja az időt hullarészegen.
   Már épp a számon volt, hogy visszautasítom a megtiszteltető megbízatást, de eszembe jutott, hogy mit szólna az én drága Édesanyám, ha megtudná, hogy milyen beszari fia van. Ezért aztán nem mondtam ellent.
   November lévén korán esteledett. Imre atya, merthogy így hívták a papunkat, rém takarékos ember volt. Csupán két kocsisgyertyát gyújtott a ravatal mellett. Maris néni békésen feküdt a ravatalon. Viaszszínű kezei összekulcsolva, fekete ünneplőjében és kendőjében rém ijesztően hatott rám. Nem tudom, hogy a félelem, vagy a csikorgó hideg kocogtatta fogaimat, de rettenetesen elkezdtem cidrizni. Fogtam az egyik gyertyát és kimentem a sekrestyébe valami pokróc félét keresni. Azt ugyan nem leltem, de megtaláltam a tölgyszekrény alján az Atya dugi miseborát. Gondoltam melegítőnek nem árt egy pár korty, no meg talán egy kis bátorságot is ad. Nosza meghúztam a demizsont. Szomjas voltam, mert ma disznót vágtunk, és jól megtömtem a bendőmet jófajta hurkával. Nem is olyan lüke a mi papunk, nem akármilyen borral cerebrál az istenadta! Miután kellőképpen oltottam szomjamat, hogy fel ne tűnjön a nedű hiánya, pótoltam egy kis szenteltvízzel és mint ki jól végezte dolgát, visszamentem Maris néni mellé, hogy az őrzésbe hiba ne legyen.
   Egy idő múlva érdekes dolgokat tapasztaltam a templomban. Először is Maris néni két példányban feküdt a ravatalon /gondoltam, biztos ikrek voltak/. Aztán elkezdtek dülöngélni a falak, ijnye ennek a fele sem tréfa... földrengés van. Megpróbáltam elfutni, de a lábam nem engedelmeskedett. Eldőltem, mint a zsák. Ahogy kapaszkodtam felfelé a padra, rápillantottam a két Maris nénire. Úgy láttam, mintha a mosoly ráfagyott volna az arcukra. Gondoltam rajtam nevetnek, erre belőlem is kitört a hahota. No ha már ilyen víg a hangulat, rágyújtok egy nótára. Mivel egy zsoltárt sem ismertem rázendítettem az akácosútra.
   A templom akusztikája híven adta vissza mutáló hangom szépségét. Kb úgy hangzott, mintha egy rekedt varjú károgott volna idebenn. Közben szebbnél szebb dalok jutottak eszembe, persze mind elénekeltem.
Észre se vettem, hogy mikor jött meg az Atya a tökrészeg lakatossal, aki hallva csodálatos koncertemet, olyat tett, amit még eddig soha! Kijózanodott! Az Atya meg csak vetette magára a kereszteket és azt suttogta:
— Távozz tőlem sátán!
Ekkor megtörtént a csoda! Maris néni hirtelen felült a ravatalon és bátorítóan így szólt hozzám:
— Danolj még fijacskám!
No ettől aztán elszakadt a fonal. A delérium rémes úgy elhatalmasodott rajtam, hogy világomról se tudtam vagy két napig. A kijózanítóban ébredtem... fejem legalább öt számmal nagyobb volt... mellettem hánytál. Ágyam szélén jó Anyám ült szomorú szemekkel. No, most biztos leveszi rólam a keresztvizet... felkészülten vártam a szemrehányásait.
Egyszer csak így szólt:
— Fiam! Imre atya nyugdíjaztatását kérte. Gondolom ismeretlen eredetű betegsége miatt tette. Képzeld! Szegény két napja csuklik és dadog... kicsit mintha rángatózna is. De történt valami jó is... míg Te leittad magad a templomban Maris néni felébredt. Kiderült, hogy tetszhalott volt, de valami hatalmas megrázkódtatás érte. A jó Isten ismét megmutatta magát!
Remélem, szegény Anyám sohase tudja meg, hogy az isteni csoda tőlem ered és Maris nénit az én nótacsokrom hozta vissza ebbe az árnyékvilágba. Ami pedig a halottakat illeti, később sem kedveltem meg őket, akár teccik akár nem...

II.rész

   Azt gondoltam, hogy templomi pályafutásomnak befellegzett, de tévedtem. Anyám Kújtor Gáspár bácsit kérte meg, hogy értem jöjjön a kórházba. Kicsit tartottam az öregtől, aki nem kímélte ezeréves Zsigáját, ahogy feleségét és barmát se! Minden hétvégén átrendezte a kocsmát is, ilyenkor a faluból többeknek gipszeltetni támadt kedvük az ügyeleten. Rozzant batárjában dugig volt pakolva a hátsó ülés kukoricával, az anyósülésen egy zsákban választási malac visított. Ölembe vettem a jószágot, oszt úgy zötyögtünk hazafelé. Megnézhettem aztán új trapper farmeromat, tiszta disznómocsok lett. Gazsi bátyó szívélyesen búcsúzkodott a házunk előtt. Szívlapát tenyerével néhányszor hátba vágott mondván:
— Osztán vigyázz a piával öcskös!
Rám kacsintott véreres szemével, ami alig látszott borvirágos orrától, aztán segítségnyújtás nélkül cserbenhagyott, miközben én majd kiköhögtem a lelkem.
   Már kezdtem kikecmeregni a fuldoklásból, mikor Lajtos Maris néni ugrott rám. Rítt a hálától és össze-vissza ölelgetett a boldogságtól, hogy megmentettem az életét. Mentegetőztem, hogy én nem csináltam semmit, de hajthatatlan volt, továbbra is szorgalmasan hálálkodott és azzal fenyegetőzött, hogy imába foglalja a nevem.
   Végre előkerült Édesanyám, aki kiragadott Maris néni karmaiból. Egy kicsit ő is megropogtatta a csontjaimat és bementünk a házba, ahol meglepetés várt. A tisztaszobában ünneplő tömeg fogadott, úgy éreztem magam, mint valami nemzeti hős. A sokaságban ott láttam a tanácselnököt, az orvost, a párttitkárt, az állatorvost, az iskolaigazgatót és a körzeti megbízottat. Egyetlen idegen arcot láttam csak, egy középkorú reverendás embert, mint kiderült ő az új plébánosunk. Szép kövér ember volt, dús tokával megáldva.
Ő mondta a pohárköszöntőt:
— Kedves Hívők! Itt vagyon ez a fiatalember, aki Isten házában, Isten segedelmével, Isteni sugallatra visszaénekelte Lajtosné Kopasz Máriát az életbe. Ezt a fiút az Isten is templomi embernek teremtette... Istennek legyen hála. Hallottam milyen megrázó erejű hanggal áldotta meg őt az ég, ezért javaslom, hogy küldjük el kántoriskolába.
   Nosza erre mindenki nagy éljenzésbe kezdett, én meg csak álltam ott leforrázva... a fene sem akart kántor lenni, azt hittem, hogy egy életre kitagadnak a templomból, oszt itt van e!... Nesze nekem.
   Mint kiderült Maris néni telekürtölte a falut, hogy én hoztam vissza őt a nótázásommal..., ha ezt tudtam volna meg se pisszenek, nemhogy kornyikáljak az érdekibe. Az ünneplés csak előszele volt kálváriámnak.
   Mint már először is hangoztattam, irtóztam a hulláktól, de nagyon. Viszont Maris néni olyan nagyon jó híremet költötte, hogy ha meghalt valaki a környéken már nem siratóasszonyokat híttak, hanem nekem köllött danolni a ravatal mellett. Aztán már a városból is jöttek hosszú tömött sorokban. Volt, amikor urnához hívtak. No, gondoltam, ha onnan kiéneklek valakit, akkor tényleg van bennem valami. Persze a csoda nem ismétlődött meg soha többé. Lassan elkoptak a sorbanállók is, én meg szorgosan jártam a kántoriskolába, ahol gyakorta váltották egymást az énektanárok... számomra teljesen felfoghatatlan okból. Olyan szintre fejlődtem, hogy a vasárnap reggeli misén előadhattam, mit tudok. Ki is eresztettem a hangom rendesen, beleadtam anyait, apait. Érthetetlen módon az esti misére senki nem jött el, a pap is csak vonakodva jött elő a sekrestyéből mikor meglátott. Szomorú ábrázattal azt tanácsolta, hogy inkább végezzek valami kétkezi munkát, és ha lehet, csak magamba énekeljek.
   Megfogadtam a jó tanácsot és másnap vállamra kaptam a tarisznyámat, benne a hamuba sült fornettis pogácsával és kiálltam az út mellé kocsit stoppolni. Először világgá akartam menni bánatomban, de aztán úgy döntöttem elszegődöm a városba valahol...  valaminek. A távolban meg is jelent egy autó, nagy port kavarva... mire megláttam, hogy Gazsibá Zsigája közelít, már nem tudtam beugrani a bokorba. Kikurjantott az öreg:
— Csak nem a városba tartassz, ecsém, mert akkor egyfelé megyünk!
Mit volt mit tenni, beszálltam az anyósülésre, ahol egy kasban épp egy tyúkanyó költött, mire a városba értünk egy szakajtó kiscsibe csipogott rajtam. A fiastyúk pedig — mivel már besötétedett —, felmászott a búbomra és ott szunyókált.
Gazsibá miután elhessegette rólam a baromfikat, kirakott a város főterén. Szépen beesteledett, most merre tovább?... no tessék kezdődhet a nagybetűs ÉLET... A történet pedig folyt köv. mert a hullák később sem kíméltek...

III.rész

   Gazsibá miután elhessegette rólam a baromfikat, kirakott a város főterén. Szépen beesteledett, most merre tovább?... no tessék kezdődhet a nagybetűs ÉLET... Ez egy igen nagy tér volt, sokat kellett szöcskéznem az autók között, mire átértem a másik oldalra. Ennyi embert életemben nem láttam, mióta a fülem kilikkant. Megfogadva drága jó Édesanyám tanítását, minden szembejövőnek köszöntem:
— Dicsértessék! Dicsértessék! Aggyonisten!
Elképedtem, milyen neveletlen népek laknak a székesfővárosban, egy se köszönt vissza, aztán egyszer csak egy öreg néni érintette meg a karomat, és azt mondta:
— Ne köszöngess fiacskám! Itt senki nem fogadja!
   Az éjszakát egy alagútban töltöttem, ahová lépcsők vezettek le, állítólag aluljárónak híjják az ilyen izéket, bár inkább magamat nevezném annak, mer hogy én járkáltam alul. Sokáig kóboroltam a városban, mígnem egy nagy épületen megláttam a táblát, amit nagy nehezen kibötűztem: Munkavállalókat felveszünk! - No gondoltam, ha van munka, akkor vállalom. Így helyezkedtem el a Betonútépítő Vállalathoz segédmunkásnak. Kérdezték van-e gyakorlatom a talicskázásban. Má hogyne lett vóna, otthon a Bimbó alól a trágyát mindig én toszigáltam ki taligán az istálló mögé! Még hajlékom is akadt a Boráros téri Munkásszállón. Panorámás hotel volt, az biztos, egyenes adásban láttam, amikor a HÉV beletrafált a váróterembe. Órákig tartott a mentés, sok volt a halott. Nagyon úgy nézett ki, a hullák itt sem kíméltek.
   A dolgos évek teltek múltak. Közben kikupálódtam, elvégeztem az ipari sulit, aztán estin végigbukdácsoltam a technikumon. Szép nagy mafla legénnyé cseperedtem. Kerülgettem is a lányokat, de mikor megneszelték, hogy parasztgyerek vagyok, oszt se lakásom, se kocsim, hát úgy elhajtottak, hogy ihaj.
   Aztán úgy döntöttem inkább az asszonyok felé kacsingatok. Meg is akadt a szemem egy bögyös kis asszonykán, akivel gyakran összefutottam a Mester utcában. Mindig egy mokány kis ovis legénykét vezetgetett. Hamar összemelegedtünk, elvált volt az istenadta. Össze is cuccoltunk kis lakásában. Egy kicsit öregebb volt nálam, de a szerelem nem ismer korkülönbséget. Így gondoltuk mind a ketten. Persze drága jó Édesanyám nagy patáliát csapott mikor megtudta, hogy az ő deli legény fia borjas tehenet akar elvenni feleségül. Össze is különböztem emiatt a szüleimmel, még az esküvőmre se akartak eljönni. Nélkülük meg nem akartam lagzit csapni, mert amúgy szerettem őket.
   Addig tartott a huzavona, hogy közben berántottak katonának. Szállítmánykísérő lettem, vittem én tankot, katyúsát, nitroglicerint, vágómarhát, Egri Bikavért a honvédség berkein belül. Kivonatozhattam magam kedvemre.
   Első utamat rögtön egy hulla keresztezte. Elütöttünk egy vasutast. Mostoha sorsú krampácsoló volt az illető, akit elhagyott az asszonya, mert megtetszett neki egy snájdig kalauz. A felszarvazott férj utolsó szava az volt: Arccal a vasútnak! Épp jött a bécsi gyors és mintha elvágták volna!
   Nagy nehezen kibékültem a házasságomtól erősen vonakodó szüleimmel és bögyös kis menyasszonyommal hazamentem a Kiegészítő Parancsnokságra, hogy a kézfogóhoz szükséges személyit és anyakönyvi kivonatot magamhoz vegyem, /mert ugyi a katonáktól az irataikat elveszik, amikor berukkolnak./
   Naná, hogy éjfélre a budai Osztyapenkó laktanyában kellett volna jelentkezni, de este nyolckor még mindig Kecskeméten, az öregtemető mellett álldogáltunk arának valómmal, stoppoltunk volna, de nem akart megszánni bennünket senki. Egyszer csak egy szürke Robur fékezett mellettünk. — Hurrá! Meg vagyok mentve! — gondoltam és sietve felkászálódtunk a kocsira. Nagy prémes kabátban bajszos, középkorú ember ült a hátsó ülésen.
— Jaj istenem, nehogy egy vápos megállítsa az autót! — nyögtem fel izgatottan.
— Ne féljen fiatalember, ezt a kocsit még soha nem állították meg! — nyugtatgatott a bakterkinézetű ember.
Közben a kocsi rakterében jótékonyan zörögtek a szerszámok. Beszélgetésbe elegyedtünk. Megtudtam, hogy Szegeden voltak egy eseménynél és most Pestre tartanak. Gondoltam valami mozdonyalkatrész hibásodhatott meg, mert az öreg rámkacsintva annyit mondott:
— Tudja barátom, fel kell vinnünk Pestre, mert csak ott szedhetik szét.
Már a Soroksári úton vágtatott a Robur, amikor el kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Hirtelen megkérdeztem:
— Mondja kérem! Milyen cégé ez a kocsi?
Az öreg lassú beszédjivel azt mondta:
— Hát a Temetkezési Intézeté!
— Sejtettem!!! Hinnye a zannyát... álljanak meg itt, mi kiszállnánk! Viszlát! — kiáltottam, s gyorsan lekaptam a bögyöskémet és iszkiri.
Akkor jöttem csak rá, hogy bizony hátul nem a szerszámok zörögtek, hanem a tepsik... és végig mögöttünk utazott egy hulla is... akit boncolni hoztak Pestre.
   Hazaérve hypót öntöttem a fürdővízbe és benyakaltam két deci kisüstit. Az alapos külső és belső fertőtlenítés után eltántorogtam a taxiállomásra. Pont éjfélkor estem be a laktanya kapuján. Másnap gyengélkedőre kerültem, heveny alkoholmérgezéssel és hidegleléssel. Állítólag két napig nem voltam magamnál és folyamatosan félrebeszéltem, a katonaorvos-gyakornok pedig egy olyan betegéről írta diplomamunkáját, akiből masszívan áradt a hypó és kisüsti keverékének orrfacsaró bűze.
   Nehezen hevertem ki ezt a kalandomat is, bár így utólag, ha elgondolkodom a történteken, azért nem sok élőnek adatik meg, hogy temetőnél hullakocsit stoppoljon!
De ez még mind semmi... a hullák továbbra sem kíméltek.

IV. rész.

    Hol is hagytam abba? Ja, igen... hullakocsit stoppoltunk a temető mellett, de azt is túléltem...! Bögyöskémmel nyélbe is ütöttük a lakodalmat, szerényen, szolidan, mert anyagilag rendesen ki voltunk ütve. Anyámék is megbékéltek, amikor kiderült, hogy gyermekáldás elé nézünk. Lassan csordogáltak a napok katonáéknál. Már lelkesen vágtam a centit, mert remény volt rá, hogy gyermekem születése után két év helyett, csak egy évig kell ennem a komiszkenyeret. Két héttel leszerelésem előtt áthelyeztek a Honvédkórházba betegtologatónak. Valószínű összekevertek egy névrokonommal, aki ily módon elesett a csókos helytől. Asszonykám akkor már mindennapos volt, ezért nagyon jól jött nekem ez az új poszt. Szinte állandóan otthon lehettem. A főnővér azt mondta, hogy nem csak beteget kell tologatni egyik osztályról a másikra, néha azért lesz exitszállítás is.
Mondtam néki:
— Kiskeziccsókolom, viszek én cementet, meszet, csak hazamehessek utána — Irtó boldog voltam a rámszakadt szerencsétől.
Egyik éjjel benn kellett maradnom ügyeletbe. Már nagyban durmoltam, amikor egy nővérke ébresztett bennünket:
— Legények talpra. Exit van a tízesben.
Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, nagy nehezen fölcihelődtem és tettestársaim után eredtem. A tízes kórterem üresnek látszott, de az egyik ágyon lepedőbe csomagolt testet pillantottam meg.
— Gyertek innen fiúk! Ott egy hulla! — kiáltottam fel ijedten.
— Hát persze, hisz ezért jöttünk! — válaszolta az egyik.
— Ti lehet, hogy ezért jöttetek, de én nem. Inkább csukjanak kóterbe, de én nem fogom meg ezt a hullát! — mondtam mindenre elszántan.
   Némi huzakodás után megegyeztünk abba, hogy ők felpakolják az elhunytat a kocsira és eltolják a proszektúrára, én pedig nyitogatom előttük az ajtókat. Miközben meneteltünk, egyre attól rettegtem, hogy nekem tolják a kocsit. Ettől való félelmemben hatalmas verést ígértem nekik, ha ezt megteszik. Pedig ez semmi se lett volna ahhoz képest, amilyen megrázkódtatásban volt részem, miután az utolsó ajtót kinyitottam. Ahogy nyílt az ajtó, felkapcsolódott a villany… és szörnyű kép tárult elém.
Hullahegyek... egymásra hajigált testek. Ki hitte volna, hogy a honvédség ilyen slendrián módon bánik a halottakkal? Hirtelen csuklani kezdtem, és nem tudtam abbahagyni.
A hypós fertőtlenítő fürdőt megejtettem az eset után, sajnos kisüsti nem volt raktáron, így a heveny alkoholmérgezés elmaradt. Viszont a hideglelés kitartott reggelig.
   Futótűzként terjedt a hírem a kórházban. Az egyik nővérke jóindulatúan azt javasolta, ha mégegyszer exitet akarnának vitetni velem, akkor látogatási idő alatt véletlenül borítsam le az udvaron. Tuti, hogy többet nem kényszerítenek rá. Szerencsére erre nem került sor, mert másnap hajnalban megszületett a fiam. A Főorvos úr pedig leszerelésemig rendkívüli szabadságot adott.
   Egy hét múlva megkaptam az obsitomat... enyém volt a világ. Repültem haza kis családomhoz, joggal hihettem, hogy megpróbáltatásaimnak ezzel vége és végre leszállnak rólam a hullák..., de tévedtem... úgyhogy itt befejezem rémtörténeteimet, mert ennek se vége se hossza nem lenne, úgyhogy a folytatást ezentúl magamban tartom!