Gyaluval, szekercével a fát megmunkálom,
élő anyag, és nekem nagyon jó barátom,
ezért dolgozni vele, csak vigyázva szabad, 
simogassad, becézd, legyen hozzá jó szavad.

Jó éles szerszámmal, hogy ne sérüljön durván,
mint termék majd látod, az évek hosszú során,
így írom be nevem, a megmunkált sok fába,
rímeket faragok deszkába, gerendába.

Én nem hagyom, hogy elhagyj,
mint más feleségek –
én nem tűrök el ilyen
férfivereséget.

Sötétségben megbicsaklik a lélek,
mert kit a fények mindig kerülnek,
depresszióssá válik a cselekedet,
de létre igazából az sem jöhet.

Majd akkor ott állok, dermedten bénán,
látom mosolygós szép arcodat Lénám,
de megmozdulni mégsem vagyok képes,
pedig kezedet nyújtod felém édes.

Oly némák az ajkak,
hangot nem adnak,
szájszélek torzulnak
könnyek elapadtak.

/Békéscsaba István malom ég!
2019.05.23./

„Egy nagy tűzet kellene rakni!”
De ne ily pusztítót, hatalmasat!
Óriás tűz gomolygó füstje az égre száll,
Istennek sem tetsző mutatvány!

Mi történik a világban emberek?!
Mily tűzet raktatok már megint?
Pusztítjátok önmagatok, s ami érték,
S nem látjátok a fájdalmat, a kint!

Hajnali fényben tündököl a puszta,
vércse vijjog, körrög a szarka fajta,
legelészni indul, gulya és a konda,
más fényben tündököl a Napnyugta.

De még a hajnal, harmatban mosdik,
már a kakasok is, hangjukat eresztik,
gyémánt csepp fűszálakon fénylik,
kukacvirág szirma napfényre nyílik.

Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani,
meg tervezett dédelgetett vágyait.

Fények gyúlnak a nagy világban,
Fény jelek észak, dél irányban,
Északi fény jelet adja,
Bajban van a világ, bajban!

Hetven év imája
Prózavers

Milyen volt az erdő a rét,
a régi gyermeki játék,
néha Matiné az ajándék,
hallgattunk rádiós mesét.

Ez most egy emlék gyereknap,
habár most is játszok mindennap,
fém építőjáték, fakocka,
vagy roller és a fogócska.

Öreg tölgyek árnya alatt,
a vastag gyökér kapaszkodhat,
a puha avar, oly süppedékes,
néhol bizony, már penészes,
de egyben bizony, esős nyirkos,
vargányának oly otthonos.

Te voltál, ki Atlantiszon értem gyújtottál fényeket,
te voltál, ki megunván testem, prédának odavetett,
te voltál, ki munkába megkérgesedett, izzó tenyérrel,
durva daróc ruhámban, jobbágylánykaként becézett.

Ó boldogságos Szűzanya!
Hova lett „Szent Korona” országa?
Milyen átok zúdul nemzetre, hazámra?
Jöhet éhes hiéna földünket felfalja?
Földfogyatkozás zúdul a magyarra!

Mint nap, hold, csillagok az égen
Földünk alólunk fogy el egészen!
Mi nyomorba, szegénységbe süllyedünk!
Homokkal hordják tele szemünk!

Andris, Peti, Marci hol van,
Egy utcában laktak sorban,
Sátoroztak és bunkert ástak,
Fogadták a focit jó barátnak.

Dézsából öntötték szakadt fellegek,
záporoztak vonat ablakon esőcseppek,
járó gipszelt lábammal vonatra szálltam,
ott egy félig üres fülkét találtam.

Mire a vonat elindult két hölgy kért helyet,
egy fiatal másik kicsit idősebb lehetett,
Tisza partjáról hozott idáig a vonat,
hazának tartok, hol Dráva vize simogat.

Vártam Rád,
Mikor dalolva rohant a patak,
Napsugár tündérlányai benne kacagtak,
Mikor a lila ibolya nyitotta kelyhét,
Orgona illattól tele volt a lég.

Hát elindultak útjukon,
Mint szemedből a könnyek,
Meg nem álltak félúton,
Mentek, csak mentek.

Étek után mindig marad morzsa,
legyen ez madaraknak elemózsia,
szemétbe kukába ezt sose dobjad,
hisz betűkből épül fel a mondat.

Sajnos a koldus ki, mindig éhes,
szavakra ő főleg nagyon kényes,
őneki a morzsa kenyérdarab, 
míg neked, kutyának vetett adag.