Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.

Álmokkal telt kosarát, éj magához vette,
álmodónak az élményeket átengedte,
mozgalmas életében átélt már száz vihart,
sosem hitt álmokban, most valóságot kavart.

A Vers, ha felszakad,

      a pillanat emlékoszlopa:

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Ha gyötör a bánat, rossz a kedvem,
kell a zene mely átölel engem,
nem is kell azt látnom hogy ki játszik,
az én lelkem muzsikára vágyik.

Zene átölel energiát ad nekem,
szinte masszírozza a zsibbadó szívem,
ha válogatni kell, zeneszerszámokban,
egyedül a zongora pőrén magában.

Távolból hallottam szólni a zenét,
Távolból láttam ruhádnak a színét,
Távolból nevetted az írt levelet,
Távolból mégis könnyeztél engemet.

Közelről nem nézek többé szemedbe,
Közelről nem súgsz már semmit fülembe,
Közelről nem látom mosolyt ajkadon,
Közelről átléphetsz mindent szabadon.

kicsi voltál, két karodat
mindig nyakam köré fontad
átöleltél s bánatodat
csak velem, de megosztottad

Most a szeretetről kéne írni, vagy egy apáról,
vagy minden gyermek, elrejtett gondolatáról,
hisz az Apa szó, oly sok érzést másképp adhat,
bevallom emlékeimben, már negyven év elhamvadt.

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Keserű a szó is, nem édesíti szeretetmáz,
hiába mondasz bármit, olyan mint a lakatlan ház,
boldogság apró porszemei, beágyazódnak szavadba,
keresd mely szókulcs illik, a szeretetlakatba.

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Ha szebb tájra vágyol
mint ami itt körülfog,
csalóvagy és álnok,
a rohanó sínek visznek,
kergetnek az álmok.

Itt bent ember-gőz,
meleg méla szendergés,
dohányfüst, kártyaparti,
vidám csevegés.

Mellettem egy lány,
a vonat váltót ér,
csattog a rideg vágány.

Egyszer én majd madár leszek még is,
befogad a föld után az ég is –
barátom lesz Kezdet és a Vég is!

Az én kis unokám szebb, okosabb is nálam,
mosolya szélesebb, mint nagyapai vállam...

Emeli a lábát az örök változó,
egyet lassan lép majd kissé várakozó,
a fűz ágon szinte észrevehetetlen,
még egyet lép bólogató leveleken.
Ám vadász óvatos, oly lassú mozdulat,
tegez vesszővel telt, így ajzza a nyilat,
feszül az ideg és röppen a nyílvessző,
megvan a suta nyugtázta az elejtő.
De a fűz ágakon semmi nem változik,

Boldogság az aggódással keveredett,
mikor szívük alatt hordták a gyermeket,
várakozás hetei, hónapjai teltek,
amit könnyebben vagy nehezen viseltek.

Édesanyák Anyukák csak kacagjatok,
tiétek a Föld a Nap a csillagok,
aranyló búzamező friss kenyér illata,
baba gőgicsélés gyermek hívó szava.