Megfesteném a mai kor,
modern írói csendéletét,
az mégse oly romantikus,
mint mikor festő illeszti,
vászonra művészi ecsetjét.

Fények űznek a vaksötétbe,
sötétség a fénytengerbe,
boldogságot bánat váltja,
bánatnak leszel rabszolgája.

Vágyaidtól nem szabadulsz,
de hiányától majd megvadulsz,
sámán dobok felajzanak,
nagy tüzeket sorba raknak.

Táltosok a füstbe néznek,
csak fölfelé tekintenek,
vándor sólyom fészkén pihen,
tüzek mellett nincs idegen.

Szentlélek eljövetelének üdvözlése

M-osolyt ha csalsz arcomra,
I-gy indulnék a nagy útra,
R-emélem vigyázol rám,
E-zentúl is mindig Anyám,
M-osolyogj te is velem,
E-lkelne bátorítás nekem,
G-yermekként fogtad a kezem,
V-álságba került most életem,
É-les pengéken haladok,
N-agyok itt a bajok,
Ü-gyesen kéne lépnem,
L-égbe feszülő kötélen,

Egyszer még nekem is nagyon régen,
élt a két öreg csendes békében,
minden napjaikat zene kísérte,
csattogó kerekek futottak sínekre.

Fűrészgyár dudaszóval hívogat,
munkás otthonokból indult áradat,
sorompó leeresztve ott menet a vonat,
Nagyapám kerékpárral tette meg az utat.

Egy kisgyermek nyomja-nyomja
ajtaját egy betonháznak,
erőlködik, feje vörös,
szemei is karikáznak.
Alig enged fent az olaj -
dermedőben lusta kátrány.
Százhúsz centi, öt év élet
manapság sem csekély hátrány.

                   -köszöntő-

Kortársak voltunk és jó barátnők,
emlékezetessé tenném az esküvőd,
ezt a verset műkedvelő amatőr írta,
az sem különb aki ezt most szavalta.

Álom arcát az éj fagyott patakba tette,
melynek hideg tiszta vízét jéghártya fedte,
morózus fellegeket kavar az északi szél,
parti jeges fűzágakkal csilingelve zenél. 

Fából készült hídját szűzzuzmóra fedi,
nem használták régóta nem járt rajta senki,
egyoldalas fakorlátját vihar csonkolta,
bátorság kell hozzá ki átmenne így rajta.

    Gyere kedves, lépj kertembe, még senki sem látta, úgy, ahogy Neked megmutatom, nem lesz titok, sem sejtelem, csak te, én és a végtelen.

Virágszirmok kék egén
aranyszínű nap ragyog,

Gábor Áron oly rosszat sejt,
Szívével dobban minden sejt,
Front közeleg, ellenség jön,
Nem engedjük, hogy ő győzzön.

Anyák napján kora reggel,
Kertünk tele harmatcseppel,
Lábujjhegyen kiosonok,
Kötök egy nagy virágcsokrot.

Mostanában oly sokszor gondolok arra,
Miért lobban lángra hegedűm dallama.
Talán mert tavasz van, minden újjáéled,
Szívemben, lelkemben újak az érzések.

Zúg, zúz, bömböl a vihar,
Elnémul a madár dal,
Magas hullámok verik a partot,
Villámok sújtanak,
A természet vívja a harcot,
Erős fák rogynak térdre,
Istenem miért tört ránk
A természet háborgó ereje?!

Március virággal a fákat felcicomázta,
ám ezt a télutóvéd fagyokkal megkontrázta,
kajszinak kifeslett virága fázósan reszket,
a napsugár mikor ráköszönt akkor ejt könnyet.

Csípős hideg reggelek olykor deressé lettek,
a most bújó fűszálak nem éppen ilyent kértek,
néha a szellő ostora is élesen vágott,
csak nem kell elővenni újra a nagykabátot.

Szopik,
kanalaz.
Ugyanaz
majszol, eszeget
később. Keveset,
eleget, sokat és egyre többet:
lekváros, cukros, mézes hetek jönnek,
bűvöl a tészta, a hús, a szaft, a zsír.
A kép, a szag, az íz minden bajra ír,

Beleveszett az ősz idő,
lucskos morcos napja,
és a sok víztől szétázott
égboltot is, felhő takarja.

Ám őszirózsák nyílnak,
piros muskátlik virulnak,
a zöld burokból hullanak,
termése diónak, mogyorónak.

Nedves oly hűvös minden,
hullott levél nyákos csúszós,
mily gyorsan a tegnapé lett,
nyár a lángos és a fagylaltos.