Szikrázó, patyolat hómező felett,
A fények vad játékba kezdenek,
Villódzásukat nézik az Istenek,
Félelmükben leborulnak az emberek.

Tábortűz lobbanó fénye mellett,
Egy asszony vad táncba kezdett,
Üti a dobját egyre hevesebben,
Lába dobban egyre sebesebben.

Ott, ahol a szobrok állnak sorban,
Ahol lilán virít a fák közt a rhododendo
virága,
Ahol a mamutfenyők az égig érnek,
Hol patak partján ciklámen nyílik éknek,
Ahol az árvácska nő vadon,
Ott átkarol a csendes nyugalom.

Magányom sikolya lelkem csöndjébe hasít,
felvillan a rád döbbenés kínja bennem:
a távolság közöttünk őrjöngésre tanít –
hol vagy hát Kedves, hogy megvigasztalj engem?

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
lehet, talán többet eszembe sem jutna már,
hogy te lehetsz az az ember, ki csak engem vár.

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
megtörténhetne, hogy talán boldog lehetnék,
és te lennél az, akit szívből szerethetnék.

Tavasz köszöntött a Béke szigetére,
Mit körbe vett a tó lágy zizegése.
Béka Breki, vidám éneke zengett ott,
Amit a Becses Béka lányka hallgatott.
                                                                 
Béka Breki, sokáig csak fújta, fújta,
Mint patak meder, kiszáradt a torka.
Választ várt a szerenádjára,- de addig is-,

Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.

Sanda szemekkel tekintek kifelé,
még esik, a kék ég morcos felhőké,
morózus ilyenkor néha a kedvem,
befűtenék, de a sárkány kiabál velem.

Egy hosszú séta az tán jól jöhetne,
ilyen sápkóros időben, kinek van kedve,
esernyővel mint valami fontos ember,
de hisz az utca olyan mint a tenger.

Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

Alkonyat feszül Drávának völgyébe,
rubinvörös felhők tükröződnek vizébe,
toportyán üvöltése felveri a csendet,
part köveihez folyó küld üzenetet.

Szomorúfüzek Dráva vizet simogatnak,
eltévedt évszakban cseresznyék nem pirosodnak,
május csak nevét adta az idei tavasznak,
vadgesztenyéken gyertyák világítanak.

Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.

Köldökzsinór nélküli néma magzat,
fény nélküli templom boltozat,
eső nélküli szikkadt földdarab,
homok nélküli folyópartszakasz,
- ez vagyok nélküled.

Nézem, ahogy a munka hevében,
izmos tested verejtékgyöngyökbe
öltözteted,
s verejtéked egy-egy gyöngye
szépen, lassan hogy gördül le
köldöködre.

Vágyam immár szemérmetlen,
ott lapul fénylő szemeimben,
véremben,
vad táncát járja immár bennem
a kéj.

Gesztenyefa gyertyái égnek,
Fehér, lila fénnyel fordulnak az égnek.
Tavasz van, csuda szép.
Virágba borul fa, mező, a rét.

Szíved, lelked átjárja valami csoda,
Ezer kis gyertya láng illata.
Ahogy a gesztenyefa virága,
Szívedben kigyúl a szeretet lángja.

Somogy-országnak, déli szegletén,
a Dráva határolta, legalsó peremén,
vízmosta partszakasz, homokos fövenyén,
őstölgyesek közt makkot hullajt a szél.

Boltívek hajolnak ajtó ablak felett,
ezt az otthont építettem fel neked,
árnyékok kúsznak végig a falakon,
rózsalugas fogadd téged a bejáraton.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren élt egy király a feleségével. Volt nekik egy fiúk, aki sajnos születéstől fogva világtalan volt. 

Emlékszem. Már ősz volt. Hűvös,
fáradt és bús őszi este.
Mondani akart valamit,
de megremegett a teste.
Láttam, nem mert megszólalni...

Álmodtam megint, hullámzó búzamezőket,
színes vadvirágokkal terített, tarka réteket,
veled álmodtam, hogy újra fogod kezemet,
mosolyoddal törlöd, kibuggyant könnyemet.