Lányka arca átszellemül,
szemét behunyja úgy örül,
kezében tart búzaszálat,

Szurokfekete a mostani esti éjszaka,
Hold nem világit, csillagokat felhő takarja,
Majd sötét leplét, így akasztotta rám az éj,
Nem csillog és oly szürke, Dráván a habtaréj.

Kőgátnál ülök, hallgatom víznek csobogását,
Drávába hajló fűzágak, üzenő suttogását,
Kövek közti hézagban, kluttyog a hullám,
Eszembe jut Klári, a kis medikuslány.

Hidd, el építjük, a hozzád tartozást. Már
mindenki izmos, erősnek hiszi
magát, de tudjuk, kell a kézfogás.

Amikor Isten kihirdette: "vízözön 
bekövetkezik!", nem hitték rögtön
Nagy bárkát készítettek és  védekeztek.

Együtt maradtak és túlélték az özönt.
Isten mosolya a túlélésben
Velük volt, és segített. Kezek kezekben.

            Azt hiszem, mindenki életében eljön egy olyan pillanat, amely más, mint a többi. Egy idegen egyszer csak feléje nyúl, megfogja a kezét, és megszorítja azt, vagy csak némán átöleli.

De kopár most itt minden,
tejfölköd üli meg a tájat,
ácsorognak a lekopasztott fák,
egykedvűen, unottan bámulják,
ahogy kis patak csacsogva csörgedez
az olvadó jéghártyák alatt.

Tegnap volt, nagyon tegnap még,
gyermekként mikor játszottam,
szerettem mesét, regényt olvasni,
könyvekből szép szavakat loptam.

Voltak barátaim lányokkal vegyesen,
de a sokból mára csak egy maradt,
ki olykor eljön beszélgetni hozzám,
hóna alatt kólás flakont szorongat.

Balaton a mi tengerünk,
Nyáron mindig odamegyünk.
Nem kell nekünk semmi más,

Nem tudom ma már kinek írjak,
gondolatokat kivel osszak?
Torz a világ széltében, hosszában,
tán hinni kéne mennyei csodában.

Elhervadt a rózsa,
lehulltak szirmai,
messze mentél kedves,
nem tudtam búcsúzni.

Vácszentlászlón egyik háznál,
Zsófi nagy lány izgul, járkál.

Ha tehetném, vadvirágos rét lennék,
illatommal ölelném körül testedet,  
zöld gyepágyamra fektetnélek,
őrizném álmod, s ott lennék végig Veled.

Ha tehetném, napsugár lennék,  
lecsókolnám arcodról a bánat könnyeket,  
addig nyújtózkodnék apró sugarammal,
míg megmelegíthetném a szívedet.

Térdeplő bokrok a tó fényéből nézték
tükörképüket. Visszaverődött
a sok képből a legszebb ki visszanézett.

Én véreim testvéreim, hozzátok szólok,
kívántok változást, vagy maradtok túszok,
hagyjátok e az alázást, gúnyt űzni belőlünk,
tűritek az labancot, ki van most közöttünk?

Ó, menyi sértett piszok de mindet legyűrünk,
még hiszik magukról, hogy ők a gyöngyünk,
higgyenek bármiben, boldogság úgysem adatott,
mert árulónak mindig csak a megvetés jutott.

Szeretem, hogy ilyen szép vagy...
Szeretem, hogy fiatal vagy...
Szeretem, hogy velem vagy.

Szeretem, hogy veled hullanak a csillagok.
Szeretem, hogy veled nézek az égre...
Szeretem, hogy együtt szeretünk...
Szeretem, hogy együtt dobog a szívünk.