Piros szalagot
fűzött hajába a szél,
fehér virágok közt
szaladt

Lelkemből megint, kitéptek egy darabot,
Könnyeim kijöttek, a fájdalom hasított,
Ó Istenem, miért bántanak így engemet,
Miért nem kapom vissza, az adott szeretet.

Mikor még a fényben, álmodtam a jövőt,
mindig előnyben részesítettem a képzelőerőt,
szavaim tán fogannának, a légüres térben,
 akkor sem, ha utat találnának süket fülekben.

Havasi gyopár te csillagok virága
Mennyből Isten küldött boldogságra
Megdobban a szíve, ki rád tekint
Elfogja az öröm, s boldog lesz megint
S szíve szikrázó csillagokkal telve
Boldog lesz a lelke
Sziklák magaslatán nyílt virág
Elérhetetlen vágy
Az legyen csak boldog ki meglát

Vágyok még én is az új tavaszra,
nem elém siető alkonyatra,
egy éltető boldog pirkadatra,
a szél borzolta szöszi hajadra.

Előttem ugrottál fel a buszra,
úgy néztelek téged vágyakozva,
benn nagy volt a tömeg nem láttalak,
de hallottam édes kacajodat.

Szeretlek drága
Imádlak Téged
Attraktív mosolyod
Láthatatlan szenvedésed.

Tekinteted lágyságát
Járásod harmóniáját
A csókod édességét
Az ujjaid kecsességét.

Ha nem lettél volna
Akkor is eltelnek az évek
Ahogy nem lehetünk tizenévesek
És első szerelmesek sem már.

Talán valahol még engem is várnak,
hol letehetem ólomsúly málhámat,
előtte halkan, illendőn kopogok,
nekem fénylenek a karcolt ablakok.
Magamnak már magam vagyok az élmény,
illanó fény e sötét erdő mélyén,
kopott az ingem, és rojtos a gallér,
csézámra pattanok, mit egy gavallér.
Majd hunyorogva a Napba nevetek,

Panellakásom konyhaasztalán
- miközben kint a város, s tél csatázik -,
egy kis demizson áttetsző falán
jó apám múlt őszi bora parázslik.

Szinte nem változott semmi,
csak a diák évek múltak,
mert a befejezett iskolákból,
most is úgy ballagtak.

Leszek én a szolgád csak fogadj azzá,
megaláztak sokszor imám szólt hozzád,
igaz másfajta keresztet cipeltem,
annyit mint te Uram mégsem szenvedtem. 

Magyar népemre mért világ egy gazságot,
Trianoni száz év igazságtalanságot,
így országot népével együtt feszítettek,
azóta is e bűnök elöl kitérnek.

tágra nyitom kis ablakom
szökkenjen be rajt'  tavasz
ez legyen a legszebb napom
lehessek újra kiskamasz

Játszd újra el nekem a csodás dallamot,
játszd el még egyszer az "almafa virágot,
ott a parkkal szemben neves kocsma állt,
ahol Pintér-Dúnda Pista muzsikált.

Játszd újra, vagy akár másik muzsikát,
gyantázd újra meg újra vonódnak húrját,
húzd rá Pista húzd, ne törődj a múlttal,
küldök újra százast a pincér fiúval.

Féltsd és óvjad környezeted,
Öregszik amúgy is a Föld.
Lehet, sebe még beheged,
De nagyon vigyázz, meg ne öld!

2019. május 2. 

Kép az Internetről

Halhatatlan zsarnok az örök felejtés,
elvtársi, úri főnökök együtt, külön,
rongyos haragom már nadrágomba tűröm,
áldott demencia, kínzó emlékezés.

Hasztalan indok, kérés, keserves kérvény,
végzettség, gyermekek és a népes család,
 most is látom a főnöki gőg arcát,
„ a munkahely nem szociális intézmény.”

Csak azt tudom, hogy nekem is volt,
volt valaha, egy drága jó édesanyám,
olykor örömmel mesélt, az érzéseiről,
de Ő már a mennyből figyel le rám.

Voltam gyermeke az első, ki gőgicsélt neki,
mesélte - sokat sírtam főleg szoptatás után,
tanácsot várt, amelyet meg is kapott ezután, 
majd kikötött velem, egy pécsi magán klinikán.

Fészket rak minden kicsi lyukba,
ott neveli fiókáit, eldugva titokba,
szürke kicsi veréb, cicának jó falat,
melyet szájába, morogva hordozhat.

De nem csak, a tyúkudvar vendége,
városi tereken, csipegethet kedvére,
ételmaradék morzsa is bőven akad,
emberhez szokott, ott van lábad alatt.

Gyűrte csavarta facsarta,
mint a rongyot mángorolta,
így csak jött a víz úgy ömlött,
csatornából is hömpölygött.

Ám a felhők nem adták alá,
jutott az árból mindenhová,
vihartól tépettek a szirmok,
veszni látszanak tavasz álmok.

/50.éves házassági évfordulóra: 1969.05.29./

Emlékszel  még?
Május volt, s nyíltak az orgonák
Margit szigeten rigó fütyülte dalát
Huncut napsugár ragyogott le ránk
A Duna csendesen andalgott tovább

Emlékszel  még?
Ültünk szótlanul egy padon
Csodáltuk az aranyhalakat a tavon
Átölelted vállam, s mondtad:
„-  Szeretlek nagyon!”

Megtartalak, mint fa a levelet
S akkor engedi el, ha itt az idő
Mint égbolt a gomolygó felhőt
S akkor hull le, ha esik az eső

Megtartalak, mint holdat az éjszaka
Akkor búcsúzik, ha jő a pirkadat hajnala
Mint virág a reggeli harmatcseppet
Az élteti, az ad neki életet