Hol volt, hol nem volt, a kék üveghegyen is túl, ahol a kis kurta farkú malacka túr, élt egy borsó család. Apa, anya és a gyerekek.
        A borsó család egy hosszúkás, zöld házacskában lakott. Ez a házacska arról volt nevezetes, hogy nem volt ablaka, s ajtaja, mégis akik benne laktak nagyon boldogan éltek. Egész nap vidáman beszélgettek, tréfálkoztak egymással. Mit sem tudtak a világ bajáról. A borsóapa vicceket mesélt a fiainak, akik olyan jóízűen nevettek rajtuk, hogy majd a házacskájukat szétvetette a harsány kacagás. Ezalatt a borsóanya mindenféle finomságot készített a családjának, aminek az lett a következménye, hogy a borsóházat kezdték kinőni.
– Ha így megy tovább, nem férünk el – mondta a legidősebb fiú – Elmegyek világot látni. Ha nem jönnék vissza három nap elteltével, gyere utánam, középső fivérem!
Alig, hogy elhagyta a szülői házat a legidősebb fiú, amint ment az úton hirtelen egy madár észrevette, és hamm bekapta.
A többiek meg csak várták és várták. Amikor letelt a három nap, elindult a középső fiú. Ő is meghagyta, ha nem érne vissza három nap múlva, akkor kövesse őt az öccse.
Elbúcsúztak, és a középső fiú is elindult vidáman, fütyörészve. Ő sem járt jobban, mint a bátyja, mert már várta az útszélén a madár, hogy bekapja és megegye.
Így a legkisebb borsófiúnak is el kellett indulnia. Búcsúzóul anyja egy fém garast csúsztatott a zsebébe, és a fülébe súgta:
– Fiam, ha bajba lennél, akkor csak vedd elő ezt a garast, és emeld fel!
A borsófiú megköszönte a fém garast és elindult a testvérei után.
Ment, mendegélt az úton, próbálta meglelni a bátyait. De semmi nyom nem maradt utánuk. Sehol nem találta őket. Amint nézelődött, és hívogatta testvéreit, egyszer csak egy nagy fekete árny jelent meg a feje fölött. Felnézett, hát látja, egy madár repül feléje, kitátott csőrrel. A legkisebb borsófiú sem kerülte el a sorsát. A madár egy szempillanat alatt bekapta.
Először egy nagy, sötét alagút félébe került, ahonnan egyenesen lecsúszott a madár begyébe. Csodák csodájára ott kuporgott a két bátyja is.
– Ti mit csináltok itt? – kérdezte kíváncsian.
– Várjuk szomorú sorsunkat – válaszolták.
– Miért nem szöktök meg? Anyánk finom ebéddel vár bennünk.
– Mi már nem fogunk enni belőle, mint te sem. Innen nem lehet kiszabadulni.
– Dehogy nem, – vigasztalta őket a legkisebb fiú – Figyeljetek csak!
Erre elővette az anyjától kapott fém garast, és felhajított a madár csőre fele, amitől az éktelen öklendezésbe kezdett. Annyira öklendezett, hogy kiöklendezte a világot látni indult három borsófiút, akik, amikor újból kint voltak a szabad levegőn, mint a villám futásnak eredtek. Futottak megállás nélkül egészen a zöld házacskájukig.
– Megjöttük édesanyánk – kiáltották boldogan.
– Na, milyen volt a világ – kérdezte tőlük apjuk, anyjuk egyszerre.
– A világ? Az egy nagy madár, ami bekap minden élőlényt, ami mozog. Az ember jobban jár, ha nem kíváncsi rá.
Gyorsan megvacsoráztak, és lefeküdtek. Többé nem voltak kíváncsiak, milyen a világ.
       Boldogan éltek, míg Manyi néném borsófőzeléket nem készített belőlük a kicsi Lackó unokájának.