Balaton a mi tengerünk,
Nyáron mindig odamegyünk.
Nem kell nekünk semmi más,

Nem tudom ma már kinek írjak,
gondolatokat kivel osszak?
Torz a világ széltében, hosszában,
tán hinni kéne mennyei csodában.

Elhervadt a rózsa,
lehulltak szirmai,
messze mentél kedves,
nem tudtam búcsúzni.

Vácszentlászlón egyik háznál,
Zsófi nagy lány izgul, járkál.

Ha tehetném, vadvirágos rét lennék,
illatommal ölelném körül testedet,  
zöld gyepágyamra fektetnélek,
őrizném álmod, s ott lennék végig Veled.

Ha tehetném, napsugár lennék,  
lecsókolnám arcodról a bánat könnyeket,  
addig nyújtózkodnék apró sugarammal,
míg megmelegíthetném a szívedet.

Térdeplő bokrok a tó fényéből nézték
tükörképüket. Visszaverődött
a sok képből a legszebb ki visszanézett.

Én véreim testvéreim, hozzátok szólok,
kívántok változást, vagy maradtok túszok,
hagyjátok e az alázást, gúnyt űzni belőlünk,
tűritek az labancot, ki van most közöttünk?

Ó, menyi sértett piszok de mindet legyűrünk,
még hiszik magukról, hogy ők a gyöngyünk,
higgyenek bármiben, boldogság úgysem adatott,
mert árulónak mindig csak a megvetés jutott.

Szeretem, hogy ilyen szép vagy...
Szeretem, hogy fiatal vagy...
Szeretem, hogy velem vagy.

Szeretem, hogy veled hullanak a csillagok.
Szeretem, hogy veled nézek az égre...
Szeretem, hogy együtt szeretünk...
Szeretem, hogy együtt dobog a szívünk.

Még rakosgatom apró fényképeinket.
A kukoricás, az eltakaró
zörgő levelek fénye. Csukódott ajtó.

Virrasztó éjjel,
csonkig égett gyertyák közt,
keserű a szív.
Virrasztó éjjel,
lepke tévedt a lángba,
gyertya tovább ég.
Virrasztó éjjel,
zokogás a csendben, mit
sóhaj zárja le.
Virrasztó éjjel,
valaki már odaát
az örök csendben.
Virrasztó éjjel,
csillagok lettek társak,
odafenn mennyben.

Nekem van...

Az elmúlt század közepén,
Szerelmes ifjú házaspár,
Boldogan élt az erdőben,
Otthonukban egy szép tanyán.

A te világod egy más világ,
de mivel nekem túl sötét,
én abban járni nem tudok,
vagy elfogadod azt a fényt,
amit odavinni én akarok,
máskülönben örökre kizárod
a felajánlott jobbító tudatot.