Van kicsi városnak utcasarki ház,
Benne lakik az őszhajú mikulás,
Ő nem kéményen csatornán mászik,
Mások hátára spontán  kapaszkodik.
Így jut be a kiválasztott házba,
Balszerencséjére épp diliházba,
Majd azt hiszi, hogy nagy fogást csinált,
Ő nem hozott, csak szedi össze ajándékát,
Ám csalódása eléri tetőpontját,

Még állnak a falak
Égre mementónak kiáltanak
Ne pusztítsd el a múltat!
A művészetet, kultúrát olcsón ne add!
Mert állnak még a falak
Ha szobrot is zúznak, lebontanak
Hős kezek újra rakják,
Új Kőműves Kelemenek felfalazzák
Minden téglája kiáltja majd.:
„Bonthattok, buldózerek"!
Jöhetnek tankok, fegyverek

De hát mi ez a nagy felháborodás,
Hogy a vers úgy ömlik mint az áradás,
Inkább ez, mint gyűlölet utálkozás,
Avagy az sok örökös gyalázkodás.
Szabjuk meg szélnek, ne okozzon vihart,
Ne tépjen tetőt, ne legyen fa kicsavart,
De szódarálót, azt le kéne állítani,
Mert a sok maszlagtól kezdünk ásítani.
Szabjad meg a Napnak, mikor hogyan süssön,

Együtt kezdtük, együtt építettün
Az utcán sokasodtunk
Szalagos fák lobogtak
Hírül adtuk egymásnak
A házaink szaporodtak, álltak

Látom, ostobák -
mekkora a dühötök,
szavaimat tépitek -
hátamba döftök.

De szilárdan állok
sziklának tetején,
ahol épp taposok
álnok kígyó fején.

Alattam sakál bömböl,
fájnak neki szavaim,
pofon helyett odavágom
ostorozó mondataim.

Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.

Millió kísérlet,
hogy minden jobb legyen,
millió ígéret,
nem tesznek ellenem...
csak ígéret marad,
míg ők dorbézolnak,
a kincstárunk apad,
ártatlant vádolnak...

Őrzöm a tüzet, tiszta lelkülettel
Ne aludjon a hazaszeretet el
Hazám minden kis zugában lobban
Őrizzük szívünkben, otthonunkban

Őrzöm a tüzet a szavak ritmusában
Melegedjen mellette, kiben hazaszeretet van
Melegedjen mellette kinek lelke fázik
Tűz őrzői vigyázunk, messzire világít

Csak arról szólhatok
Mezei István

Én szép hazám, te szép Magyarország
Kárpátok ölelésében ringó rónaság
Ki látott még ilyen csodálatos országot?
Ha rád nézek mosolyog az orcád
Nagy folyóid hegyes, dombos tájat
Kék szalagként átkarolják, részekre szabják

Látod kicsim, itt a földgömb
A mi hazánk egy kis pont rajta
Kárpátok hegyei átkarolja
Magyarul  beszélnek,
Magyarul zeng itt az ének
Panaszok és keservek

Magyarul becézett édesanyád
Bölcsőd ringatva vigyázott rád
Első szó is ajkadon magyar
Ne feledd soha, ha az idő mást akar

Ó, de rég jártam erre a Hortobágyon!
Égig érő tájat láttam az égre festve!
Ragyogott akkor is a nap koronája
Tüzes sugarát szórta a tájra
Felhőtlen égen ült a táj délibábja!

Te voltál az utolsó boldog emlékem,
mely az is eltűnt idő végtelenjében,
csak egy halovány ködös kép maradt,
ami ajkadról ajkamba beleszakadt.

Ott az árnyak vezette ligetes úton,
mindketten fent voltunk a csúcson,
ajkaidból forróvágy ömlött belém,
igen nekem voltál álomköltemény.

Nagy senki vagyok, a senkik között,
de mindig volt, ki pofámba öklözött,
vagy gúnyosan szemembe röhögött,
olykor csúfondárosan röfögött.

Ó, hogy kitalálták a csodás mesét,
Alibabát és negyven segédjét,
mind sorba állították a negyvenet,
hogy döntsék romba minden tervemet.

Magasan tornyosul Pozsony büszke vára
Magyar királyokat itt koronázva
Szent Korona védte nagy Magyarországot
Királyok fejére Pozsonyban adatott
Szent Korona, jogar, kard, ország alma
Ettől lett erős, Isten adta királyok hatalma
Isten szeretetével eggyé kovácsolva
Mert erős, nagy volt egykor a nemzet
Sok színűségében is egyet értett

Hallgatom - hogy neszez a csend,
toll serceg, meg-megugrik a papíron,
ülsz az asztalnál, írod válaszleveled,
gondok szántanak elmélyedt arcodon.

Tudom, a gondok miért nyomasztanak,
leírt mondataid annyira ne fájjanak,
aki ezt olvassa a kézhez kapónak,
hogy vége a boldog kapcsolatnak.

Évtizedek sorra vesztek,
de rakódtak rám a terhek,
talpam alatt koptak kövek,
felfelé még egyre megyek,
míg csúcsát érem a hegynek,
kellene hogy megpihenjek.

Ülök az örvénylő Duna partján,
nézem a múlt s a jövő habjait,
összeolvad tegnap s holnap is tán
s nem érzem a "volt" fájó napjait.

Mert volt egy haza, déltől északig
húzódott a tengertől egészen
fel a lankás és hűs Kárpátokig,
mint gyöngyszem a tenger rejtekében.