Bébi kacsák hápi - hápi,
láthatja ám őket bárki,
lap-topodon nézheted,
eladják, megveheted.

Házőrző vagyok éber,
Róka az ellenségem.
A ravaszdi tyúkot lopna,
Ha most engem kijátszana.

Változik az ember az idő méhében,
nem páváskodik oly dölyfösen, kevélyen,
a lelke fiatal, öregszik a teste,
nincs már ideje a jelentéktelenre,
ha a megtett útra nagy ritkán visszanéz,
elszorul a torka, a szíve is nehéz,
magát sem ismeri, nemhogy a világot,
szeméből a könnye erekben szivárog,
csak néha döntött jól,és sokszor tévedett,

Csak annyit akarok,
hogy azt a keveset mi
még maradt, hagyd meg.
       "
Hosszú sorokban
követ mint árnyék, a sok
régi szenvedés.
     "
A kialvadt tűz,
hamuját mind itt hagyta,
nekem ez maradt.
     "
Ha rám vársz add fel,
a célt elvétettem, az
utam lenek megy.

Színes foltos lombszőnyegét,
terítette mint köpönyegét,
mesél az ősz tündérmesét,
megszülte leánygyermekét.

Anna lett a kislány neve,
pincékben most forr hegynek leve,
szerte szórta boldogságát,
köszöntötte mérleg havát.

Anyó vett egy jókora sajtot, amikor a városban járt. Olyan nagy volt, hogy nem tudta megenni egyszerre. Gondolta beteszi a spájzba, ahol hűvös van. Majd szép lassacskán megeszegeti.

Drága kincsünk, kicsi babánk, végre megszülettél!
Kilenc hónap hosszú idő, mit pocakban töltöttél.
Hosszú hajjal, bölcs homlokkal, rabul ejtettél.
Edesanyád, édesapad szeme fénye te lettél.
Csodálatos kis lényeddel minket boldoggá tettél.

Sárospatak szép szülötte,
gyönyörű, szép hercegnője,
égi székedből tekints le,
kedves szülőföldedre!

Nézd a sok keserűséget,
a lehajtott fejű embereket,
kiknek reménye sincsen,
adj hitet nekik, kérlek!

A halál úgy oson nyomomban,
mint prédájára leső vadállat,
meglapul, kúszva közelít,
belém mar, felhasít,
s kitép belőlem egy darabot megint.

Sebzett szívemet földre dobja,
besározza, megtiporja,
felemeli és újra és újra,
beletapossa a kínzó fájdalomba,
hogy fogait belém márthassa.

disco fényárban úszik a konyha
hűtőtisztításhoz jó kis móka

Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg, minden rideg.

Nincs már tovább? Most vége mindennek? 
Ennyi volt? Mégsem, a test bár nyugszik,
átadja magát a természetnek,
hamvaiból új élet virágzik.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Még ott áll a fa a pinceajtó előtt.
Kissé megdőlt már, árnyéka vetül
a csöndre. Csak egy bogár keres még erőt,