Álmodozó májusom, benned mindig bíztam,
szerelmes szavaim, versbe csomagoltam,
átadom, kíséretében csokor virággal,
szavaid várom, vágyó kíváncsisággal.

Könnyeddel keveredtek válasz szavaid,
ahogy soroltad lelked panaszait,
a mocsári láztól látom még szenvedsz,
sajnálom, de fámról gyümölcsöt már nem szedsz.

Akkor még dúsan termettek gyümölcsöt a fák,
hisz körötted mindig volt asztaltársaság,
volt ott egy kertész, szerény hallgatag,
ki örömmel gondozta volna fáidat,
ha nem lettél volna egy vakbalgatag.

Verőcén akkor buszra kellett volna szállni,
majd a drága kincset, bátran megtalálni,
pedig ő volt, kit szerelem felém hajtott,
kis gimnazista lány, ki engem választott.

Felbérelte apját, meg a keresztapját,
hogy az új hídon, már őt is hozzák át, 
így találkoztunk akkor augusztusban,
csókjától úsztam, felejthetetlen mámorban.

Majd hetek hónapok csavarták sorsom,
elfáradtam, szerelmet más ne tolmácsoljon,
nézel a kies tájra, csemetékből erdő nőtt,
még hogy te formálod, alakítod majd a jövőt,
holnapot sem tudod, csak azt, mi volt tegnapelőtt.

Oly sok legenda, mi veszett tűnt el őrökre,
Patkó Bandi fáját a tűz tette tönkre,
kastély zsinagóga, romjain siránkozás,
nem maradt más, csak szemöldökráncolás.

Varga István
Barcs, 2020.05.20.