Enyém, Tied, és miénk e Város,
nem fiatal de még pattanásos,
öltöztetik néha csínosítják,
szép emlékeit sokszor koptatják.

Ötven éve adták át új hídját,
negyven éve várossá avatták,
főterén két épületnek emléke,
iskola és a templom kétszáz éve.

Az ihlet elszállt, a pünkösdi áhítat szertefoszlott

Forró nap után az éj menedéke
marad mikor az emlék az emlékbe
ölelkezve egy nagy éber álommá
olvad mintha a mindenség hallgatná
hogy sistereg forr az agy a gondolat
mely csak senyved az ólom párák alatt
kitárul felettem a csillagos tér
már egyre rozogább a Göncöl szekér
az ember míg él keresi az utat

Dal csordul az öreg zongorán,
lelkem dalol, mint szellő a fán,
dalra fakassza, vénülő szívemet,
szememből ereget, fájó könnyeket.

választ akarok kapni
de kérdezni nem tudok
mert szám sután elnémul
ahogy csak rád gondolok

Aranyban dézsmál a kezed, 
nyelved hamisan énekel,
hízik állandóan bevételed,
szajkózod, hogy te éhezel.
Szavaid csak mételyeznek,
pókhálósak remélt útjaid,
ha jut valami némelyeknek,
koptatod hamis hangszer húrjait.
Aggódsz a népért Nemzetért,
közben ingyen gyűjtesz javakat,
mástól irigyled lélegzetét,

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csupán indultál folyton.

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy nagyon öreg király a lányával, Hajnalkával a kacsalábon forgó aranyvárban.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

Rég megsárgult papírlapok
bút és örömet rátok írok,
de néha ha-gyötörnek a gondok
kiírom magamból és meg nyugszok.
TIZENHÁROMSZOR
Szeretnék testeddel egybe olvadni,
Szeretném szívedet közelről hallani,
Szeretnék adni valami szépet,
Szeretném ha maradandó legyen léted,
Szeretnék ajkadhoz ajkammal érni,

Miért így látlak minden álmomban,
gyümölcsfáim között otthonomban,
hátra sem fordulsz, a virágzó fák alatt,
bár csak láthatom rejtélyes arcodat.

Ez egy csodás látomás, ahogy ott állsz,
ó te gyönyörű Nő ugye engem vársz,
kontyba tetted gesztenyebarna hajad,
karommal úgy ölelném formás derekad.

Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható tiszta vized megáldva,
poharat kulacsot bele mártva,
neked a minden, megvan bocsátva.

Nyaldosó hűs hullámod simogat,
simára mos színes kavicsokat,
épít rombol homokzátonyokat,
nevel jóízű folyami halakat.

Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.

Álmokkal telt kosarát, éj magához vette,
álmodónak az élményeket átengedte,
mozgalmas életében átélt már száz vihart,
sosem hitt álmokban, most valóságot kavart.

A Vers, ha felszakad,

      a pillanat emlékoszlopa:

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.