Szapulló :
Fakád. Valaha a nagyon nehezen mosható vászonlepedőket, asztalterítőket, törülközőket, fahamus lúgban ebben az edényben legalább egy napot áztatták eleink, a mosás megkönnyítésére. Az így kiázott piszkot könnyebb volt eltávolítani egy
Sulykolófa
alkalmazásával. Ha a szapullókád üzemen kívül volt, szombatonként apám begyújtott a
rakott katlan
alá, s annak forró vízéből fürdővizet csinált nekünk a szapullóban. Máig emlékszem , amikor egyszerre hárman fürdőztünk - Éva, Boriska és én - . Csakúgy kacagtunk, arcunkról sugárzott a boldogság, a víz önfeledt mámort okozott. Talán innen datálódik a hitem a víz gyógyító erejében, mert szeretek fürdőbe járni ma is. Sajnos az idei pandémia ebbéli tevékenységemben is meggátol. Hiányzik is - nem kicsit, nagyonis !
Mángorló:
A megszáradt vászonholmit Mángorolni kellett, azt a vasaló nem fogta. Használata bizonyos technikát igényelt, nagysága miatt csak felnőttek voltak képesek használni. Még Margit nénitől kaptam egy vadiúj vászontörülközőt, olyan sprőd hogy csakna! Ezt őrzöm Dórikámnak, hadd rökönyödjön láttán, tapintásán a mai finom, puha frottírok után, előtt…! Itt egy kicsit még én is elbizonytalanodtam, de Margit néni megnyugtatott: a víztől majd megpohul! Minél többször lesz mosva, annál puhább lesz… nem tudom így lesz e?
Szekrényeim ruhatárát felülvizsgálva, időnként a már feleslegessé vált ruhákat, gondosan csomagolva a vöröskeresztbe szoktam beadni. A szekrény átrendezése közben akadtam rá még édesanyámtól őrzött
beliner kendő-re.
Az ő fiatalságuk idején még nem volt télikabát, hátukat, derekukat a
beliner kendő ...védte. Ezt a kendőt amit őrzök, édesanyám még rám is rámadta, amikor elküldött a falusi boltba kenyérért meg petróleumért. A világért sem válnék meg tőle, hiszen az enyém is volt. Tiszta gyapjúból van, néha arra gondolok majd felveszem egy temetésre, hadd szőrnyülködjenek az asszonyok… amolyan polgárpukkasztónak tenném…! Bocsánat, kicsit muszáj rosszalkodnom…
A Papának volt télikabátja, csak a templomba vette fel,. Ez olyan nehéz posztóanyagból volt, amit mi lányok, vagy asszonyok fel sem bírtunk volna venni.
Kucsma
is volt hozzá, ez is nehéz birkagyapjú anyagból volt, alig volt a fejen, máris befülledt alatta a haj. Volt viszon egy
bekecs-e
amit a konyhaajtó mögötti fogason tartott, ha nem viselte.
A bekecs
szintén birkagyapju szőrből -belül –, és posztóból - kívül - készült újjatlan mellény volt. Mindnyájan felkaptuk, ha télidőben ki kellett szaladni valamiért. Még emlékszem az érzésre. A bekecs ha felvetted, azonnal melegíteni kezdte a hátat, mintha valami kályha lenne. Aki magára kapta, az nem fázott benne még véletlenül sem
Ugyancsak téli alkalmatosság volt a posztócipő, alias mamusz.
Róla nem írok többet, mert napjainkban újból reneszánszát éli. Ezeket a mamuszokat a Felvidéken gyártották,onnan hozták a rokonok. Édesanyámnak különösen nagy szüksége volt ezekre a cipőkre, mert bennük – puhaságuk miatt – kevésbé fájtak lábai.
A pitvart takarítva, találtam rá egy
cséphadaró-ra, bizonyára István öcsém őrízte meg. Emlékezetem szerint ezt egykor arra használták, hogy a learatott rozsből kicsépeljék a magot, amit aztán darálás után a búzaliszthez kevertek.
A fennmaradó szalma kinyerése volt a cél, mert csak a rozsnak volt erős, hosszú szála, amit jól tudtak hasznosítani
zsupok készítésére. Nos én arra nem emlékszem, hogy a házunk zsupfedeles lett volna, de arra igen, hogy a pajtán bizony
zsupfedél volt, melyet időnként foltozni kellett!
Ezt a cséphadarót nem volt könnyű használni. Általában férfiakra várt, mert komoly ügyesség hiányában, hamar fejbekólintotta használóját. Tette ezt velem is egy alkalommal, de az már a megszárított bab kicsépelésekor történt. Mivel mi sokan voltunk, sok babot termeltünk. Még a legmesszebb lévő pótfődeken is volt babültetvényünk. Onnansokszor gyalogosan kellett hazacipelni a babot, mert szekérrel csak akkor mentünk, ha szüret volt, vagy trágyát – ganyét– kellett kihordani. Kíméltük a szekeret húzó jószágokat. Ugyanis akkora - hegyen föl, völgynek le - úton lehetett haladni, hogy azt az állatok is csak nagyon nehezen bírták.
Emlékszem ha meg volt rakva a szekér, a völgynek lefelé tartó úton, be kellett kötni akár mindkét hátsó kereket fékezni , nehogy előresodorja a szekér rakománya a szegény teheneket.
Mi nagyobbacska gyerekek a babot batyuba kötöttük, többnyire lazsnakba
amit aztán a hátunkra feltettünk és az úton sokszor meg-megállva – megpihenni -, végül is hazacipeltük. Otthon aztán a
gádor-on megszárítottuk, majd jöhetett a csépelés. Ehhez szintén a cséphadarót használtuk. Én nagyon akartam a mamának segíteni, megpróbáltam megtekerni a hadarót., úgy ahogyan apámtól láttam. Perszehogy nem sikerült. Úgy fejbekólintottam magam, hogy ott rögtön kiterültem, mint a gyalogbéka.
Ma már arra emlékszem csak, hasznomra vált az eset, mert Édesanya rögtön megkényeztetett emígyen: kicsit feküdnöd kell, itt van egy kis csoki ez a tied, de azt ugye tudod, hogy te vagy a hibás? Minek kellett hősködnöd?
